Buddha beszédei:
Buddha a megvilágosodáshoz vezető úton fogyókúrázott, hogy testét elgyengítse, azért, hogy a teste ne fogja vissza a meditációban: „lábszáram olyan lett ettől a szűkös táplálkozástól, mint a nádszál, vagy lián szára”.
Buddha miután megvilágosodott, hét napig ült a bódhifa tövében keresztbe tett lábbal.
Gótama (Buddha) tanító útja kezdetén meglátogatta az öt szerzetest, akiknek ellenszenves volt, hogy Buddha bőségesen táplálkozik, és mindene megvan, ami a profán élethez is kellhet. Elhatározták, hogy nem mennek elébe, nem segítenek neki lepakolni a holmiját, azonban amikor közelebb ért, elébe mentek, segítettek neki, sőt, még vizet, zsámolyt és törülközőt is adtak neki a lábmosáshoz. Megmosta a lábát, és ezután kezdődött a beszélgetés.
Élt egy nemes ifjú, akit Jaszának hívtak. Egy napon elfogta a gondolat, hogy minden undorító, minden visszataszító. Felhúzta arany saruját, és útnak indult az otthontalanságba. Buddhával találkozott, levetette arany saruját, és a mester elé járult, aki elkezdte a Tanra tanítani őt. Időközben az apja keresni kezdte Jaszát, és megtalálta az aranysaru nyomát, és így akadt Buddhára. Jasza szerzetes lett, apja pedig az első világi buddhista férfi. A Magasztost vendégül látták az apa házában, és Jasza anyja lett az első buddhista nő.
Amikor Dévadatta meg akarta öletni Gótamát, akkor a bérgyilkos Gótamához közeledve megbánta gonosz szándékát, és a lábához borult bűnvallomással esedezve. Mivel a bérgyilkos képtelen volt megölni Gótamát, Dévadatta saját kezűleg akarta meggyilkolni őt, és a hegyről egy nagy követ zúdított rá. A követ két szikla felfogta, és egy kődarab pattant csak a Buddha lábára, ami megsebezte őt, amiért Dévadattának még az életében lakolni kellett.
Ambapáli táncosnő leszállt a kocsiról, és gyalog ment tovább a Magasztoshoz, amikor alacsony székre ülve megajándékozta a mangóligettel. Nem sokkal Gótama halála előtt.
Mikor a Magasztos meghalt, ágyba feküdt „jobb oldalára, két lábát egymásra helyezve, mint az oroszlán, teljes öntudatban”. Egyre mélyebb meditációs szintekre kerülve készült fel saját halálára.
A Szenvedések láncolatában mondja Buddha, hogy bűncselekményeket is elkövetnek élvezetekért az emberek, amiket a királyok megbüntetnek, pl. levágják a bűnös lábát. Ha valaki életében szép volt, az holtában lábfej csontja, lábszár csontja és egy koponya, pedig életében nagyon szép volt.
A Tan olyan (Példázat a kígyóról), mint a tutaj, amivel kézzel-lábbal ügyeskedve jutunk át a folyón a veszélyes partról a veszélytelenre, és ha átjutottunk, már nincs is rá szükségünk.
(Szaccsaka.) Az az ember, aki találkozik a buddhizmussal, olyan, mint egy rák, aki egy kis tóban élt. A faluból fiúk és lányok mennek a tóhoz, és kiteszik a rákot a szárazra. Akárhányszor nyújtja ki a lábát a rák, hogy visszamásszon a tóba, a fiúk és lányok egy kővel rávágnak a rákra, és az nem tud visszamászni előző lakhelyére.
Amikor a Magasztos Buddha Anguttarápa-földön lakott, a házigazda Pótalija házias öltözékben, a lábán saruval indult az erdőbe, ahol Gótama tartózkodott. Pótalija úgy vélte, hogy megszüntette világi tevékenységeit, és tiszta életet él, ám a Magasztos kioktatta. Az érzéki örömökre egy példával szolgált: az érzéki öröm olyan, mint a gyümölcsfa az erdőben. Arra jár egy ember, aki gyümölcsöt keres; mivel tud fára mászni, felmászik, és eszik a gyümölcsből, és még szed is. Arra jár egy másik ember, aki szintén gyümölcsöt keres, de nem tud fára mászni, viszont van egy fejszéje. Kivágja a fát, hogy elérje a gyümölcsöt; az első ember leesik, a lábát töri. Ellenben a Tan olyan, …mintha valaki talpra állítaná a megfordítottat.
(Amit szeretünk.) Malliká királyné elküldte Nálidzsangha papot Buddhához, hogy a fejét a lábához hajtsa, és megkérdezze, hogy az, amit szeretünk valóban nyomorúsággal tölt-e bennünket. Annak a személynek, dolognak a szerencsétlensége, elvesztése valóban szomorúsággal tölt el bennünket.
(Asszalájana.) Aszita Dévala látnok sarut öltött, és meglátogatta a papokat, akik szerint a papi rend felsőbb rendű az emberek közt. Aszita Dévala megkérdőjelezte a papok identitását, hogy mitől is „papi rend” ők: „Tudják-e kegyetek, hogy vajon nagyapjuk apja vagy hetedik nagyapjuk pap leányával közösült-e, vagy nem pap leányával?” Végül a papok belátták: „Ha ez így áll, akkor mi sem tudjuk, hogy kik vagyunk.”
Buddha lábnyoma:
A Buddha lábnyom (szanszkrit: buddhapada) szerte a buddhista régiókban megtalálható. Ereklye státuszt tölt be, a legenda szerint Buddha még életében otthagyta a lábnyomát azokon a területeken, ahol a buddhizmus el fog terjedni, ezek nyomán készültek a buddhapadák. Gyakran ábrázolják csakrával a talp közepén vagy Dharma kerékkel és Buddha 32, 108 vagy 132 megkülönböztető jegyével a festményeken, faragványokon.
A koanok és a láb:
A Zen koan egy fajta paradox fejtörő, melynek teljes megoldása egyenértékű a megvilágosodással. A koan őrültsége elengedhetetlen. Nem olyan, mint egy intellektuális kérdés, mint például az, hogy „Mi az élet értelme?” Éppen ellenkezőleg, a célja az, hogy összezavarja az értelmet, megállásra bírja a nyughatatlan elmét, hogy eljusson annak tudattalan forrásáig.
A láb számos koanban alkotóeleme a Zen anekdota hatásának.
Nincsszövetje gúnyát öltök,
Teknőcprémes csizmát rántok,
Nyúlszarvíjat kapok elő,
Mert a nyilam nemtudást lő!
HAN-SAN
[730-850 között]
Itt azok a Csan (kínai zen) koanok állnak, amelyekben a láb hozzájárul a példázatokhoz:
Ma-cu Tao-ji, 709-788 Zen mester
Egyszer egy szerzetes egy hosszú és három rövid vonalat húzott Ma-cu lába elé:
– A négy vonal közül az egyik hosszú, a másik három rövid – közölte a szerzetes –, mit tudsz még hozzátenni?
Ma-cu is húzott egy vonalat a földre:
– Ezt mondhatod hosszúnak is, mondhatod rövidnek is – mutatott rá. – Ez a válaszom.
A mester az út szélén üldögélt és a lábát nyújtóztatta. Tanítványa, Jin-feng [Vu-taj Jin-feng] arra tolt egy kordét, és kérte szépen, hogy húzza be a lábát.
– Amit egyszer kinyújtok, azt vissza nem húzom! – makacsolta meg magát Ma-cu.
– Ha én egyszer nekiindultam, vissza nem fordulok! – viszonozta Jin-feng, és kordéstul átgázolt a mester lábán.
Kisvártatva Ma-cu bárddal viharzott be a csarnokkapun:
– Jöjjön elő, aki megsebezte a lábam! – zengett a hangja.
Jin-feng előlépett, lehajtotta a fejét, a mester pedig letette a bárdot.
Nan-csüan Pu-jüan (Vang mester), 748-834/5
Egyszer Nan-csüan kisétált a veteményeskertbe, látott egy szorgoskodó szerzetest, és megdobta egy darab téglával. Amint a szerzetes hátranézett, a mester felemelte az egyik lábát. A szerzetes nem szólt semmit, de követte a mestert a csarnokba.
– Az imént megdobtál egy darab téglával – kezdte a kérdezősködést. – Ez valami intelem volt?
– No és a lábemelés? – kérdezte a mester.
A szerzetesnek torkán akadt a szó.
Paj-csang Huaj-haj, 720-814
Paj-csang küldött egy szerzetest Csang-csinghez, de előbb alaposan kioktatta:
– Amikor a mester belép a csarnokba, hogy a tanról beszéljen, terítsd le a rongyszőnyegedet, borulj le előtte, aztán kelj fel, és vedd le az egyik bocskorodat, porold le a csuhád ujjával, majd kösd vissza a lábadra, de a bocskor talpával felfelé.
A szerzetes úgy is tett.
– Az én hibám – mondta Csang-csing.
Huang-po Hszi-jün, ?-850?
A Tientaj-hegyen jártában Huang-po találkozott egy szerzetessel, aki úgy csevegett és tréfálkozott vele, mint régi barátok közt szokás. A szeme ragyogott és mélyre látott. Huang-po ráállt, hogy együtt vándoroljanak tovább.
Történt, hogy útjukat állta egy megáradt hegyi patak. Huang-po levette bambuszkalapját, leszúrta botját, és tanya után nézett. Ám a szerzetes egyre csak unszolta, hogy keljenek át az árvízen.
– Menj csak, ha akarsz – mondta végül, Huang-po.
A szerzetes felfogta csuhája szegélyét, és úgy kelt át a víz színén, mintha földön járna. Hátra-hátranézett és szólongatta a mestert.
– Te csak saját képességeidet ápoltad – mérgelődött Huang-po. – Ha hamarabb kiismerlek, eltöröm a lábad.
Hsziang-jen Cse-hszien, ?-898
Hsziang-jen így szólt a gyülekezethez:
– Mintha fogadnál fogva lógnál egy fa tetejéről, kezed nem éri ágát, lábad nem éri törzsét. Arra jön valaki, és megkérdi, miért jött ide nyugatról Bódhidharma. Ha nem szólalsz meg, veszni hagysz egy embert, ha megszólalsz, magad veszejted el. Hát most válaszolsz, vagy nem válaszolsz?
Egy Csao nevű szerzetes a mester elé járult, és azt mondta:
– Hagyjuk békén, ha már egyszer fenn lóg a fán. Inkább arról mesélj, mi van, mielőtt felmászott rá!
Hsziang-jen mosolygott, de nem szólt semmit.
Lin-csi Ji-hszüan, ?-866
Lin-csi a szerzetesekkel kapált a veteményesben. Huang-po is kijött körülnézni, mire Lin-csi abbahagyta a munkát, és a kapája nyelére támaszkodott.
– Elfáradtál? – kérdezte Huang-po.
– Még fel se emeltem a kapát – mondta Lin-csi –, mitől fáradtam volna el?
Huang-po rásózott egyet. Lin-csi megragadta az öreg botját, és a földre taszította vele.
Huang-po odahívta a felvigyázót, hogy segítse fel.
– Hogy tűrheted – háborgott a felvigyázó –, hogy ez a kötözni való bolond pimaszkodjon tisztelendőségeddel?
Huang-po alig állt lábra, most a felvigyázóra sózott rá egyet.
Lin-csi, aki közben nekiállt kapálni, megjegyezte:
– Másutt hamvasztják a holtakat, én itt egy csapással elevenen elhantollak benneteket.
Lin-csi mester éppen lábat mosott, mikor Csao-csou beállított hozzá.
– Miért jött ide nyugatról Bódhidharma? – érdeklődött Csao-csou.
– Most mosom a lábam! – mordult rá Lin-csi.
Csao-csou közelebb hajolt, mintha nem jól hallotta volna.
– Nyakon öntselek még egy dézsa lábvízzel? – förmedt rá Lin-csi.
Csao-csou odébbállt.
Vu-cu Fa-jen, 1024-1104
Vu-cu Fa-jen egyszer azt kérdezte:
– Ha bölcs emberrel találkozol az úton, se nem szólhatsz, se nem hallgathatsz. Hogy köszöntöd?
Vu-cu Fa-jen mondott egy példát:
– Olyan, mintha bivaly mászna át az ablakon. A feje, a szarva, a négy lába mind átbújt – miért nem fér át a farka?
Csang-csing Huj-leng, 854-932
Mire Csang-csing a csarnokba lépett, már összegyűltek a szerzetesek. Előre hívott egyet közülük, és felszólította a többieket, hogy boruljanak a lába elé.
– Mitől olyan csodálatos ez a szerzetes – kérdezte –, hogy leborultok előtte?
A szerzetesek hallgattak.
Jün-men Ven-jen, 864-949
– Meg akarjátok ismerni a pátriárkákat? – kérdezte Jün-men a szerzeteseitől. Rájuk bökött a botjával. – A pátriárkák ott ugrálnak a fejetek tetején! És tudjátok, hol van a szemük? Lábbal tapossátok!
Pu-taj hosang (Vászonzsák szerzetes) Csi-ce, ?-917
„Fenghua Hszienben, Mingcsouban élt Pu-taj, akit Rongyos Zsák mesternek hívtak, mert olyanra hízott, mint egy jól kitömött batyu. A homloka szűk volt, a pocakja kövér, a beszéde szokatlan. Ott hevert le mindig, ahol rájött az alhatnék. Gyakran szundikált a hóban, csak úgy ültében, felhúzott térdekkel, de nem esett baja. A vállán átvetett boton lógott a batyuja, mindenét abban hordta magával. A vásártéren válogatás nélkül összekoldult bármit, amit csak meglátott, hogy megegye vagy eladja. Jövendőmondásban sosem tévedett. Eső előtt vízbe áztatott szalmabocskort viselt, száraz időben magaslábú sársarut. A környékbeli emberek figyelték a jövését-menését, és ebből tudták, milyen idő várható. 917-ben halt meg összefont lábakkal a Jüe-lin templom keleti tornácán ülve. Ám halála után is gyakran látták kószálni batyuval a hátán, és a szerzetesek versengtek egymással, melyikük tudja élethűbben megfesteni Pu-taj alakját.”
Irodalomjegyzék:
(1) Vekerdi József (szerk.), Buddha beszédei, (2004) Helikon, Budapest
(2) https://www.buddhanet.net/e-learning/history/b_feet.htm
(3) http://filosz.hu/zen-koan-az-orult-fejtoro/
(4) Terebess Gábor (szerk.), Folyik a híd, (1990) Officina Nova, Budapest
A képek forrásai:
artgallery.yale.edu
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése