A következő összeállítás a magyar néprajzi kutatások lábbelikkel foglalkozó tanulmánya az MTA 1997-ben megjelent forrásgyűjteményéből származik, és az 1900-as századfordulóig követi a magyarországi lábviseletek történetét. Ezt egészítettem ki számos, legkülönfélébb forrásokból származó képanyaggal.
Deák-Ébner Lajos (1850–1934): Nászmenet
A kockaköves utcákon, de még otthon is kemény talpú cipőkben fáradó falusi népet alig néhány száz év választja el történetének attól a hosszú szakaszától, amikor jobbára természetes talajon, mezítláb és a láb formáját és mozgását követő puha lábbelikben élte le életét. Az ilyen puha lábbelik közé sorolhatjuk a bőrrel talpalt szőrharisnyákat, bocskorokat, pántos sarukat, de még a felső részével majdnem azonos finomságú talppal ellátott középkori cipőket is. Az ilyen lábbelikkel sáros időben kemény, fatalpú papucsba kellett lépni, szükség esetén gólyalábon kellett közlekedni, hidegben pedig pl. a vert szőrkapca és a lábbeli fölé még egy, szintén nemezelt botost húztak fel. A 15–16. század utazói, kocsizói hosszú, még lágy szárú, de több rétegből varrt, vastag talpú száras sarut viseltek. Nagy találmány volt a lábbelik történetében a puha felsőrész és az utcán is viselhető kemény talp egy lábbelin történő egyesítése, és a 16. század utolsó negyedében megjelenő cipőkéreg és -sarok.
Ezzel a nyugati iránnyal együtt haladó magyar lábbeliviselet az oszmán-török időkben oly hirtelenül elterjedt csizmákkal, deli sarukkal, papucsokkal gazdagodott. Bár a 16. század végéig ezek is puha talpúak voltak, kampókkal az oldalukba fogott sarok- és orrvasalásuk révén merevebbek, mint említett elődjeik. Idővel a csizmaszár is egyre keményebb lett, praktikusabb a térd alatt rögzítendő lágy szárú saruénál. S mikor a csizma is kemény talpat, kérget, sőt a nyugati cipők mintájára magas sarkat kapott, már télben-nyárban hordta úr és paraszt, viselték férfiak és nők egyaránt.
A 17. századra a harisnyás, cipellős, térdnadrágos nyugati divat és a csizmás, szűknadrágos magyar viselet élesen elvált egymástól. A század végére az eddig szinte egyforma férfi és női lábbeli is megkülönböztethetővé vált. A 18. században pedig a bocskorkötők, vargák, csizmadiák, cipészek készítményei között módjától függően válogathatott a köznép. Persze mindig volt egy olyan szegény réteg, munkaalkalom, speciális körülmény, amely egy-egy korábbi korszakot jellemző lábbelit életben tartott, így a 18–19. századi paraszti használatban több hajdanvolt lábbeli késői utódját megtalálhatjuk.
A bártfai Szent Kereszt oltárának királyalakja
MEZÍTLÁBASSÁG
A bártfai Szent Kereszt oltárának királyalakja – fején koronával – mezítláb vonszolja keresztjét, vezekel, vállalja a megaláztatást. A középkori szerzetesek mezítláb jártak – vállalták a szegénységet. Ugyanakkor a földet művelők körében a mezítlábasság csak kedvezőtlen éghajlati viszonyok vagy ünnepélyes megjelenés esetén utalt megalázó szegénységre, és a 19. század végéig Európa legkülönbözőbb, még gazdagnak mondott tájain is magától értetődő paraszti, nyári szokás volt, hogy mezítláb járjanak. Mintha a mi asszonyainkról írta volna Battista Angeloni, jezsuita atya a 18. század végi Angliában, hogy az otthon mezítlábas parasztok a városba menet kezükben viszik lábbelijüket, s a város közelében megmosdva, felöltöznek. Ugyanígy a Mátra-vidéki palóc lányok, akik „halálba szeretik a magas sarkú piros csizmát, sáros időben hónuk alatt viszik a templomig s csak az ajtóban húzzák fel”.
Vastagh György (1834-1922) festménye
MEZÍTLÁBASSÁG
A bártfai Szent Kereszt oltárának királyalakja – fején koronával – mezítláb vonszolja keresztjét, vezekel, vállalja a megaláztatást. A középkori szerzetesek mezítláb jártak – vállalták a szegénységet. Ugyanakkor a földet művelők körében a mezítlábasság csak kedvezőtlen éghajlati viszonyok vagy ünnepélyes megjelenés esetén utalt megalázó szegénységre, és a 19. század végéig Európa legkülönbözőbb, még gazdagnak mondott tájain is magától értetődő paraszti, nyári szokás volt, hogy mezítláb járjanak. Mintha a mi asszonyainkról írta volna Battista Angeloni, jezsuita atya a 18. század végi Angliában, hogy az otthon mezítlábas parasztok a városba menet kezükben viszik lábbelijüket, s a város közelében megmosdva, felöltöznek. Ugyanígy a Mátra-vidéki palóc lányok, akik „halálba szeretik a magas sarkú piros csizmát, sáros időben hónuk alatt viszik a templomig s csak az ajtóban húzzák fel”.
Vastagh György (1834-1922) festménye
Középkori harisnya rekonstrukciója
KAPCA
Középkori krónikáink, falfestményeink férfialakjain a korra jellemző szűk lábravalót, mondhatnánk harisnyanadrágokat láthatjuk. A gyapjúszövet vagy nemez, általában bőrrel talpalt harisnya csak a 16. század végén különült két részre: nadrágra és kapcára. A közös előzmény neve, a harisnya a magyar nyelvterület keleti felén nadrág jelentésben maradt meg, a köznyelv azonban általában kapca, „varrt Szőr Kapca”, „talpas kapca”, azaz a mai harisnya, illetve zokni értelemben használta.
Géza király és László herceg látomása a szarvassal - a váci egyház alapítása a Képes Krónika P iniciáléjában (mindketten harisnyában)
Másféle kapca készült a hosszú szárú és a csupán lábfejet fedő lábbelibe, másmilyen egy főrangú megrendelőnek vagy egy béresnek, de a kapca használata mindenesetre általános volt. A lábformára nemezelt vagy varrt, a kevésbé tehetősek körében használt szőrkapcákat gyakran „talpaló helyett” a nadrág szárához varrták. Az előkelők a török eredetű lábbelik társaságában megjelenő, bokát fedő, belső oldalán fűzött bőrkapcája, a „Jantzár kaptza”, janicsár kapca azonban sokszor különálló, az öltöny színéhez cserélgethető volt. A 17. századi Erdélyben a halottat is „bőrös kapcás nadrágban vagy csak matéria- vagy szép gyolcskapcában” nyújtóztatták ki. A szabott vászonkapcák, kendervászon halotti papucsok ebből az időből a sárospataki kriptákból is előkerültek, később a kolozsvári Hóstáton, századunk fordulóján Orosházán is ilyet adtak a halott lábára. Szlavóniában a vászontalpú, vászonszárú kapca, a csarap aratáskor, bocskorban tett jó szolgálatot. A szabott vászonkapca egykori mindennapi használatára a nemesasszonyok kelengyéjében említett bulyavászonból szabott kapcák is utalnak, és ilyenek lehettek a „vászonból való Strimflik” is (SzSzML 1725. Bihar vm.).
Csarap
KAPCA
Középkori krónikáink, falfestményeink férfialakjain a korra jellemző szűk lábravalót, mondhatnánk harisnyanadrágokat láthatjuk. A gyapjúszövet vagy nemez, általában bőrrel talpalt harisnya csak a 16. század végén különült két részre: nadrágra és kapcára. A közös előzmény neve, a harisnya a magyar nyelvterület keleti felén nadrág jelentésben maradt meg, a köznyelv azonban általában kapca, „varrt Szőr Kapca”, „talpas kapca”, azaz a mai harisnya, illetve zokni értelemben használta.
Géza király és László herceg látomása a szarvassal - a váci egyház alapítása a Képes Krónika P iniciáléjában (mindketten harisnyában)
Másféle kapca készült a hosszú szárú és a csupán lábfejet fedő lábbelibe, másmilyen egy főrangú megrendelőnek vagy egy béresnek, de a kapca használata mindenesetre általános volt. A lábformára nemezelt vagy varrt, a kevésbé tehetősek körében használt szőrkapcákat gyakran „talpaló helyett” a nadrág szárához varrták. Az előkelők a török eredetű lábbelik társaságában megjelenő, bokát fedő, belső oldalán fűzött bőrkapcája, a „Jantzár kaptza”, janicsár kapca azonban sokszor különálló, az öltöny színéhez cserélgethető volt. A 17. századi Erdélyben a halottat is „bőrös kapcás nadrágban vagy csak matéria- vagy szép gyolcskapcában” nyújtóztatták ki. A szabott vászonkapcák, kendervászon halotti papucsok ebből az időből a sárospataki kriptákból is előkerültek, később a kolozsvári Hóstáton, századunk fordulóján Orosházán is ilyet adtak a halott lábára. Szlavóniában a vászontalpú, vászonszárú kapca, a csarap aratáskor, bocskorban tett jó szolgálatot. A szabott vászonkapca egykori mindennapi használatára a nemesasszonyok kelengyéjében említett bulyavászonból szabott kapcák is utalnak, és ilyenek lehettek a „vászonból való Strimflik” is (SzSzML 1725. Bihar vm.).
Csarap
Bal oldali ábra: „Kapcsa” vgy gyapjú harisnya (Mohács, Baranya m.) Bp. Néprajzi Múzeum – Középső ábra: „Bokásharisnya” (Érsekcsanád, Bács-Kiskun m.) Bp. Néprajzi Múzeum – Jobb oldali ábra: „Kapca” vagy harisnya (Baranya m.) Bp. Néprajzi Múzeum
Ahogy a szabott kapcák helyét elfoglalják a különféle kötött harisnyák, a csapók a végben árult szűrposztó silányabb kezdőszakaszát, eresztékét: a „töllő vagy is Kapcza Szűrt” leválasztva is piacra dobták. Az 1 sing szélességű szűrposztó darab a kocsisok lócsutakoló kellékei között mint „törlő szűr”, igen sokfelé azonban – valószínűleg ekkor már kendőszerű – kapcaként szolgált.
A kendőforma vagy hosszú csíkra szabott vászonkapca prehisztorikus időkig visszanyúló története Nyugat-Európában a 16–17. században ért véget a legszegényebbek és pásztorok tekergetett vászonkapcáival. A középkori puha lábbelikbe illő, lábforma kapca, mely otthoni használatra magának a lábbelinek a szerepét is betöltötte, ekkor már általánosabbnak látszik. A 18. század végén hazánkba látogató Hofmannseggnek fel is tűnt, hogy kocsisa, egy bocskoros parasztember, négyszögletes vászondarabot csavart a lábára, majd ő is így tett, amikor magyar ruhát, csizmát vásárolt magának.
A kapcát a bocskorszíjjal erősítették a lábszárra
A kevésbé elasztikus, szőtt, szabott szőrkapcák a 18. század közepével eltűntek. A kényelmesebb, egyre gyakrabban botosnak említett „vert süvegkapca”, a nemezkapca azonban még a múlt század elején is – amíg csak a marhaszőrt, juhgyapjút feldolgozó kalaposok és süvegesek működtek – állta a versenyt a kendőkapcával.
A süvegkapcát mestereik vékonyabb, gyakrabban fehér nemezből „meztelen lábra”, vagyis kapca rendeltetéssel, de vastagabbra verve is gyártották: ez utóbbi volt a térdig vagy „Czombig érő Gyapjubul készített uti téli csizma”. A botosnak ezt a fajtáját, általában fekete színben a „legnagyobb Tsizmára” illő méretben is árusították, s míg a 17. században még mindenki használta, idővel a vásározók, szekerezők téli lábbelije lett.
Talán a botos „meztelen lábra” készült változatának utóda a nemezkapcát a Sárközben felváltó színes, kötött gyapjúharisnya, a botos és a Somogyban, Tolnában elterjedt, gyapjúból kötött és ványolt tutyi.
Tutyi a hartai tájházból
A botosnak a kapcán vagy egy másik lábbelin viselt változata a múlt század eleji árszabások tanúsága szerint ekkor országszerte elterjedt volt, és az „Uti Téli Csizma” utóbb bőrtalppal, majd bőrözött káplival és kéreggel, szövet- vagy posztószárral, szinte napjainkig használatban maradt. A Felvidéken ismert botost, a szlovák halinacsizmák magyar megfelelőjét a Zobor vidékén régiesen kapcának, Nógrádban viszont botoscsizmának nevezik.
Botos csizmák
HARISNYA
Bár kötött zoknik, lábszárvédők a 7. századból is előkerültek Európában, maga a technika – a különféle fonó és gombolyító eszközök fejlődésével – csak a 15–16. századtól vált széles körben hasznosíthatóvá. Történetesen Angliában a harisnyakötés kezdetleges kötőgépek segítségével a 17. században háziiparrá is fejlődött. A kötött angol harisnyák igen nehezen hatoltak be a kontinensre, akkor azonban gyorsan közkedveltek lettek. A 17. század végén már nálunk is „Striker vagy Kapcza kötő” szolgálta ki a fizetőképes társadalmi elitet. E mesterek termékeit mindenekelőtt a nyugati divatot követő, térdnadrágos férfinép használta, de a „jó gyapjúból” vagy pamutból kötött, általában „karmazsin színű” vörös, de „Más közönséges színre festett közönséges harisnyáknak” változatait a 19. századi ábrázolások rövidszoknyás női figuráin is láthatjuk. Az „Asszonyi Kaptza Czviklivel” készült, a harisnya színétől elütő színű sarokeresztékkel, „tzifra Bokára”, sőt készültek harisnyák „veres virágokra” is. A színes bokaeresztékes, bokás kapca a Dunántúlról, leginkább a Balaton környékéről ismert.
Harisnyák az 1830-as évekből (balról az 1.), 1864-ból és 1865-ből
A harisnyának hosszú ideig megfelelő kapca szó, a szlavóniai magyarok körében használt csarap és szinte az egész magyar nyelvterületen megismert, és a német harisnyakötő mesterekkel terjedő strimfli egyaránt használatos maradt. A nyelvterület déli sávjában pedig, főleg a Dunántúlon, a botos is a harisnya jelentéséhez tapadt.
PÁNTOS SARU
A kapcák, talpalt harisnyák házon kívül, bizonyos munkák alkalmával tartósabb felső lábbelit is igényeltek. Ezek egyike az egykor szinte egész Európában, de leginkább a mediterrán tájakon a 16. századig használatos saru volt. Saru szavunk az ótörök Ńar, ‘körülteker’ igéből levezetve, eredendően ilyen lábbelire értendő, melynek külön szabott „talpai, ket fulei és kotoi, szorito szijaj vannac”. E saruk szinte „bokacipővé” fejlődött bizánci változata maradt fenn a középkori magyar lábviseletben, és látható a Képes Krónika és a 14. századi falképek férfialakjain. A saru a 16–17. században egyik jellemző lábbelink volt. Közismert korabeli példánya, vörös bőr, arany-, ezüsthímzéses kapcájával együtt, nem közrangú tulajdonosra vall, de szórványos paraszti használatára még 19. századi ábrázolások is utalnak.
Magyar paraszt. Rézmetszet a XVIII. század végéről.
Délvidéki határőrök a XVIII. században.
BOCSKOR
A pántos saru nem keverhető össze a látszatra azonos bocskorral. Kálmán király 1100 körül kiadott öltözködési rendelete is megkülönböztette a két lábbelit: a bocskor és a „festett vagy selyemmel díszített saru” használatát egyaránt tiltotta az egyházi személyek körében. A bocskort egyetlen darabból kiszabott bőrből a lábfejre hajtogatták, és a bőr szélébe vágott lyukakba, telekbe fűzött bocskorszíjjal húzták össze, és rögzítették a lábra. Mivel elkészítése szinte semmiféle mesterségbeli tudást nem igényelt, valószínűleg az emberiség legegyszerűbb, egyben legegyetemesebb, mindenesetre a középkori Európa egyik „alap” lábbelije volt. A nálunk is általánosan használt bocskor széles, „borjúszájú” azaz „bocsika óra(u)” 12–13. századi változatának jelzője maradt fenn e lábbelitípus neveként.
Bocskorok
Bár „némely úrfiak varrott (hímzett!) bagariából való telekes bocskort is viseltek, hajdú módra”, általában a „legalsóbb fokú” lábbeliféle volt, még ha a gyalogos hajdúk mellett a szegény „gyalogos nemesek”, a bocskoros nemesek is ebben jártak. „Az Juhásznak, Diszno Pasztornak bocskort kel adni” – cselédbérként – mondja egy 17. századi öltözködési rendelet. Szegény embernek ez egyetlen, téli lábbelije is lehetett, ilyen célra „szőrös bocskort” is készítettek a vargák.
A 18. században a bocskorfűzők, bocskormetélők, magyar, tót és horvát vargák, ritkábban tímárok műhelyéből került piacra ez a lábbeli. Olykor „átkötőszíj nélkül” is árusították, a szíjgyártóknak engedve át a díszesebb szíj készítését, hogy aztán a cifra bocskorszíjjal divatozhassanak. Talán a német vargákat, ill. cipészeket utánozva, a múlt század elején a cserzővargák a marhabőrt veresre, a lóbőrt még sárgára is kikészítették, hogy színes bocskort varrjanak belőle. Úgy tűnik, a bocskor ekkor reneszánszát élte, készítésébe átmenetileg még a csizmadiák is bekapcsolódtak.
Bár a 19. század közepén sokfelé a „paraszt férfiak köz napon csak bocskort hordoznak, csizmát a’ tehetősebbek”, a bocskor egyre inkább a legszegényebbek, a pásztorok körébe szorult vissza. A századfordulóra már csak néhol használták a Duna–Tisza és a Tisza–Szamos közén, valamint az Erdélyt övező területeken, s leginkább munkaruhaként került elő aratáskor a tarlón járók öltözetében. Készítőik, a bocskorosok feleslegessé váltak. Pásztor, parasztember maga is kimetélte használt csizmaszárból a csak alkalomadtán szükséges bocskort.
A bocskor egy-egy kisebb tájon belül is több alakváltozatban készülhetett, mégis csak néhány meghatározó, fő formája volt. Az erdélyi magyarság – a környező románokhoz és a felvidéki szlovákokhoz hasonlóan – hegyes orrú bocskorban járt. A Felföldön és az Alföldön a „kerek fejű, ráncos orrú” formát, a telekes bocskort kedvelték. Az Alföld és Dunántúl déli részén, valamint a szlavóniai magyarok körében inkább a pántos saruhoz hasonlító fedeles bocskor volt szokásos. Ezek közül kiemeljük azt a kerek orrú bocskort, amit az „alföldi magyarság általában mint borjúszájú bocskort ismer, s Herman Ottó ezt tartotta a magyar bocskorformának”.
Nyáridőben a bocskorban elegendő volt a vékony vászonkapca, de nagy hidegekben ebből több réteg vagy pedig szűr-, posztókapca kellett, amelyet a lábszárra felcsavargattak, és bocskorszíjjal rögzítettek. Legfelül egy zsíros kapca szigetelte az alsókat a hidegtől, nedvességtől. Gyakran azonban a bocskorral is lábszárvédőt használtak, az ilyen bőrharisnyát a görög kereskedők együtt árulták a bocskorral és a bele való bőrkapcával.
Horvát dudás bocskorban, 1926.
Középkori cipők - budavári lelet
FÉLCIPŐ
Mire a magyarság mai hazájába ért, Európában – ugyan még bocskorszerűen egyetlen bőrből hajtogatott, de – már összevarrt cipőféléket is használtak, melyek félcipővé alakulása a 11–12. században fejeződött be. E félcipők különféle változatai – az elöl V alakú hasítékkal nyitott, meg a rüszt és boka fölé emelkedő, bokánál viszont mélyülő szártetővel szerkesztett forma – mint a saruk és a bocskorok is, egylábasak, azaz bármely lábra felhúzhatóak voltak. A nyugati szláv területeken azonban már „feltalálták” az oldalt nyíló, így csak jobb vagy bal lábra illő, lábformához igazodó cipőket is. Középkori ásatások bőranyaga és a Képes Krónika miniatűrjei bizonyítják, hogy mindezeket a cipőféleségeket ismerték hazánkban is. A magyar cipődivat követte a szárvégződés, az orrforma változásait is: a csőrös orrú, majd a széles, szögletes orrú cipők is láthatóak az egykor megörökítésre érdemesített személyek lábán. A félcipő, ha nem is jellemző, de említésre méltó szerepet játszott a közemberek öltözködésében is. Főleg a rüsztre és sarokra emelkedő forma jelenik meg, pl. Dillich 1600-ból származó, magyar parasztot ábrázoló egyik fametszetén, és még a 18. század első felében is viselték pl. a Turóc megyei földművesek. Nyugat-Európában e régen túlhaladott forma helyett már a 17. században kemény talppal, széles, utóbb keskenyebb sarokkal, bokapántosan vagy csatosan valamennyi társadalmi réteghez eljutott a félcipő. Kisebb táji, formai eltérésekkel, az ünnepi öltözetbe ötvöződve a hétköznap egyébként mezítlábas, bakancsos parasztok gálacipője lett.
Bár „némely úrfiak varrott (hímzett!) bagariából való telekes bocskort is viseltek, hajdú módra”, általában a „legalsóbb fokú” lábbeliféle volt, még ha a gyalogos hajdúk mellett a szegény „gyalogos nemesek”, a bocskoros nemesek is ebben jártak. „Az Juhásznak, Diszno Pasztornak bocskort kel adni” – cselédbérként – mondja egy 17. századi öltözködési rendelet. Szegény embernek ez egyetlen, téli lábbelije is lehetett, ilyen célra „szőrös bocskort” is készítettek a vargák.
A 18. században a bocskorfűzők, bocskormetélők, magyar, tót és horvát vargák, ritkábban tímárok műhelyéből került piacra ez a lábbeli. Olykor „átkötőszíj nélkül” is árusították, a szíjgyártóknak engedve át a díszesebb szíj készítését, hogy aztán a cifra bocskorszíjjal divatozhassanak. Talán a német vargákat, ill. cipészeket utánozva, a múlt század elején a cserzővargák a marhabőrt veresre, a lóbőrt még sárgára is kikészítették, hogy színes bocskort varrjanak belőle. Úgy tűnik, a bocskor ekkor reneszánszát élte, készítésébe átmenetileg még a csizmadiák is bekapcsolódtak.
Bár a 19. század közepén sokfelé a „paraszt férfiak köz napon csak bocskort hordoznak, csizmát a’ tehetősebbek”, a bocskor egyre inkább a legszegényebbek, a pásztorok körébe szorult vissza. A századfordulóra már csak néhol használták a Duna–Tisza és a Tisza–Szamos közén, valamint az Erdélyt övező területeken, s leginkább munkaruhaként került elő aratáskor a tarlón járók öltözetében. Készítőik, a bocskorosok feleslegessé váltak. Pásztor, parasztember maga is kimetélte használt csizmaszárból a csak alkalomadtán szükséges bocskort.
A bocskor egy-egy kisebb tájon belül is több alakváltozatban készülhetett, mégis csak néhány meghatározó, fő formája volt. Az erdélyi magyarság – a környező románokhoz és a felvidéki szlovákokhoz hasonlóan – hegyes orrú bocskorban járt. A Felföldön és az Alföldön a „kerek fejű, ráncos orrú” formát, a telekes bocskort kedvelték. Az Alföld és Dunántúl déli részén, valamint a szlavóniai magyarok körében inkább a pántos saruhoz hasonlító fedeles bocskor volt szokásos. Ezek közül kiemeljük azt a kerek orrú bocskort, amit az „alföldi magyarság általában mint borjúszájú bocskort ismer, s Herman Ottó ezt tartotta a magyar bocskorformának”.
Nyáridőben a bocskorban elegendő volt a vékony vászonkapca, de nagy hidegekben ebből több réteg vagy pedig szűr-, posztókapca kellett, amelyet a lábszárra felcsavargattak, és bocskorszíjjal rögzítettek. Legfelül egy zsíros kapca szigetelte az alsókat a hidegtől, nedvességtől. Gyakran azonban a bocskorral is lábszárvédőt használtak, az ilyen bőrharisnyát a görög kereskedők együtt árulták a bocskorral és a bele való bőrkapcával.
Horvát dudás bocskorban, 1926.
Középkori cipők - budavári lelet
FÉLCIPŐ
Mire a magyarság mai hazájába ért, Európában – ugyan még bocskorszerűen egyetlen bőrből hajtogatott, de – már összevarrt cipőféléket is használtak, melyek félcipővé alakulása a 11–12. században fejeződött be. E félcipők különféle változatai – az elöl V alakú hasítékkal nyitott, meg a rüszt és boka fölé emelkedő, bokánál viszont mélyülő szártetővel szerkesztett forma – mint a saruk és a bocskorok is, egylábasak, azaz bármely lábra felhúzhatóak voltak. A nyugati szláv területeken azonban már „feltalálták” az oldalt nyíló, így csak jobb vagy bal lábra illő, lábformához igazodó cipőket is. Középkori ásatások bőranyaga és a Képes Krónika miniatűrjei bizonyítják, hogy mindezeket a cipőféleségeket ismerték hazánkban is. A magyar cipődivat követte a szárvégződés, az orrforma változásait is: a csőrös orrú, majd a széles, szögletes orrú cipők is láthatóak az egykor megörökítésre érdemesített személyek lábán. A félcipő, ha nem is jellemző, de említésre méltó szerepet játszott a közemberek öltözködésében is. Főleg a rüsztre és sarokra emelkedő forma jelenik meg, pl. Dillich 1600-ból származó, magyar parasztot ábrázoló egyik fametszetén, és még a 18. század első felében is viselték pl. a Turóc megyei földművesek. Nyugat-Európában e régen túlhaladott forma helyett már a 17. században kemény talppal, széles, utóbb keskenyebb sarokkal, bokapántosan vagy csatosan valamennyi társadalmi réteghez eljutott a félcipő. Kisebb táji, formai eltérésekkel, az ünnepi öltözetbe ötvöződve a hétköznap egyébként mezítlábas, bakancsos parasztok gálacipője lett.
Magyar férfiviseletek a XVI. században - Dillich krónikájából másolták
A 16. század végén a mi vargáink is varrtak cipellőt férfiaknak és nőknek egyaránt, a 17. században alacsony és magas, fa- vagy bőrsarokkal is. De csak a 18. századtól gyakori, hogy a „Czipe Csinálók” kimondottan „Paraszt Férfinak” és „Paraszt Asszonynak”, azaz közrendű embereknek, apró gyerekeknek ajánlották cipőiket. Az ekkor divatos sárga, kék, zöld, fekete finom bőrű cipőktől ugyan megkülönböztették a cselédbérként a szolgálónak szánt tehénbőr cipőket, de ezek látszatra nem különböztek az előzőktől: sarokkal, bélelve, pántlikával prémezve is készültek.
A 19. század folyamán gyakran változó szár- és sarokmagassággal, fűzősen, pántosan, oldalt gomboltan már gyárak ontották a gyakran nem is bőr, hanem valamilyen divatos matériából készült cipőket. Az utolsó forma, amely még egy-egy parasztos viselettel is találkozott, a század végén megjelenő fűzős, fekete félcipő volt.
Spanglis cipő
A félcipő egy-egy korábban divatos alakja egyes tájak ünnepi öltözetében hosszan megőrződött: a spanglis cipő – egy-két-három pánttal – szinte országszerte kedvelt volt, a kapuvári asszonyok piros bőrből varratták maguknak. A meggypiros vagy fekete, hímzett, szalagos bársonycipőket pedig pl. a sárközi lányok szerették.
SZÁRAS CIPŐK
V. Ember Mária a hazai oldalt fűzős, száras cipőt a félcipő és a benne viselt, oldalt fűzött bőrkapca 17. századi, egybeszabott utódának tartja. Más késő középkorra, kora újkorra visszanyúló kutatások alapján viszont a puha talpú, oldalt fűzött, száras lábbeli korábbi használata is igazoltnak látszik, s ezek leszármazottjainak tekinthetjük a régi erdélyi, főleg a bányavidékeken felbukkanó (Viseletkódex 1990. 7. kép) lábbelit, amelyet a székelyek mint cepőköt, még a múlt században is viseltek.
Bányász - vízfestmény, Régi erdélyi viseletek. Viseletkódex a 17. századból.
A 16. század végén a mi vargáink is varrtak cipellőt férfiaknak és nőknek egyaránt, a 17. században alacsony és magas, fa- vagy bőrsarokkal is. De csak a 18. századtól gyakori, hogy a „Czipe Csinálók” kimondottan „Paraszt Férfinak” és „Paraszt Asszonynak”, azaz közrendű embereknek, apró gyerekeknek ajánlották cipőiket. Az ekkor divatos sárga, kék, zöld, fekete finom bőrű cipőktől ugyan megkülönböztették a cselédbérként a szolgálónak szánt tehénbőr cipőket, de ezek látszatra nem különböztek az előzőktől: sarokkal, bélelve, pántlikával prémezve is készültek.
A 19. század folyamán gyakran változó szár- és sarokmagassággal, fűzősen, pántosan, oldalt gomboltan már gyárak ontották a gyakran nem is bőr, hanem valamilyen divatos matériából készült cipőket. Az utolsó forma, amely még egy-egy parasztos viselettel is találkozott, a század végén megjelenő fűzős, fekete félcipő volt.
Spanglis cipő
A félcipő egy-egy korábban divatos alakja egyes tájak ünnepi öltözetében hosszan megőrződött: a spanglis cipő – egy-két-három pánttal – szinte országszerte kedvelt volt, a kapuvári asszonyok piros bőrből varratták maguknak. A meggypiros vagy fekete, hímzett, szalagos bársonycipőket pedig pl. a sárközi lányok szerették.
SZÁRAS CIPŐK
V. Ember Mária a hazai oldalt fűzős, száras cipőt a félcipő és a benne viselt, oldalt fűzött bőrkapca 17. századi, egybeszabott utódának tartja. Más késő középkorra, kora újkorra visszanyúló kutatások alapján viszont a puha talpú, oldalt fűzött, száras lábbeli korábbi használata is igazoltnak látszik, s ezek leszármazottjainak tekinthetjük a régi erdélyi, főleg a bányavidékeken felbukkanó (Viseletkódex 1990. 7. kép) lábbelit, amelyet a székelyek mint cepőköt, még a múlt században is viseltek.
Bányász - vízfestmény, Régi erdélyi viseletek. Viseletkódex a 17. századból.
A legelső, 1490-ből származó, száras lábbelire vonatkozó adatunk a sólyát említi, ami 1522-ben Buda város árszabásában is feltűnik, mint a legdrágább lábbelik egyike. E puha talpú lábbelit I. Melis Katalin korabeli bőrleletekkel azonosította. A sólya már a 16. század elejétől a deli saruként megjelölt lábbelivel került kapcsolatba, s annak analógiájaként élt a 18. század elejéig. A készítési módjában különböző deli saru és deli csizma eredetileg egy török katonatípus, a deli viseletéhez tartozott. Hoefnagel György 1616-ban metszett budai látképén ábrázolt deli, a magyarázó szöveg szerint: „Barbár és vakmerő embertípus, amely minden gonos tet végrehajtására kész. Delinek nevezik. Tollakat szurnak fejük bőrébe, hogy minél vadabb hatást keltsenek”.
Portyázó törökök
Deli cipő és deli saru
Deli csizma
Magyar nemes deli csizmában
Az árszabásokban a 18. század elejétől – hozzávetőleges rendszerességgel – a deli sarut a topánka, a deli csizmát a bakancs elnevezés váltja fel. A század második felétől pedig egyre következetesebben elválik a bőr minőségében is rejlő különbség a kordován topánka és marhabőr bakancs között. Ez utóbbira vaspatkót is verettek, és rendelték a vargánál hajdúnak, konvenciós cselédségnek, „Kerülőnek, vagy kondásnak, jó Ökör Bőrből” is.
Hímzett magas szárú bársonycipő bőrrátéttel; szára végén áttörés, sárga szövet alátéttel, a viselő nevével: „Rideg Gizella” (20. sz. eleje, Szakmár, Bács-Kiskun m.) Bp. Néprajzi Múzeum
A múlt század elejéről megszaporodott számban ismert tájnyelvi formák növelték a magas szárú, fűzött cipőfélék körüli terminológiai bizonytalanságokat. Így kényszerült magyarázkodásra Szeder Fábián is az ipolysági lábbeliket ismertetve, ahol „Bótka, topány, topánka” ebben az időben gyakoribb volt, mint a csizma.
LÁBSZÁRVÉDŐ
A lábszárvédőt a középkorban a kovácsok, tímárok, mészárosok, favágók használták. Később a térdnadrágos, harisnyás nyugat-európai öltözetek téli kiegészítője lett, és minden rövid, csak bokát fedő lábbelihez kapcsolódhatott. Míg úri körökben mint kamásni, Stifli divatcikké is vált, a parasztok, még inkább a pásztorok nedves időben védőruhaként használták.
21. századi lábszárvédők
„A bocskor fölött, az alsó lábszárra csavart” bőrt Gömörben harisnyának mondták, amit az Alföldön is a juhászoknak, a Dunántúlon is „Bőr harisnyát gulásnak, Béresnek valót” készítettek a vargák. A lábbőr (Hortobágy), „Láb Szárra való Szár bőr Gombára”, vagyis gombra is záródott, de lábszárra fűzött, szíjazott 18. századi formák is fennmaradtak Észak-Magyarországon, pl. Hontban, ahol habdának nevezték. A csupán a lábszárra tekert és bocskorszíjjal rögzített, esetleg szőrös bőr-, szűrposztó és vászonkapca, a kissárréti türecs, a szilágysági turák is hasonló célt szolgált.
FATALP, FAPAPUCS, GÓLYALÁB
A középkori puha talpú lábbeli nyirkos, sáros időben önmaga is védelemre szorult, és az erre a célra alkalmas fa-, parafatalpak szerepét a kora középkortól századunkig nyomon követhetjük az európai cipőtörténelemben. Ahol valamikor rendkívül fontosnak bizonyultak, egy tőlünk idegen utat is nyitottak a lábbeliviseletben: pl. az 1500-as évek végétől vastag fatalpú, faszeggel talpalt, erős bőrbakancs vált az angol parasztok „nemzeti” lábbelijévé. Az ilyen fatalpú lábbeli, bár Európa-szerte megjelent, nálunk mint Wellington-csizma csak a halászok, csatornázók lábán a századfordulón ismerős.
Az árszabásokban a 18. század elejétől – hozzávetőleges rendszerességgel – a deli sarut a topánka, a deli csizmát a bakancs elnevezés váltja fel. A század második felétől pedig egyre következetesebben elválik a bőr minőségében is rejlő különbség a kordován topánka és marhabőr bakancs között. Ez utóbbira vaspatkót is verettek, és rendelték a vargánál hajdúnak, konvenciós cselédségnek, „Kerülőnek, vagy kondásnak, jó Ökör Bőrből” is.
Hímzett magas szárú bársonycipő bőrrátéttel; szára végén áttörés, sárga szövet alátéttel, a viselő nevével: „Rideg Gizella” (20. sz. eleje, Szakmár, Bács-Kiskun m.) Bp. Néprajzi Múzeum
A múlt század elejéről megszaporodott számban ismert tájnyelvi formák növelték a magas szárú, fűzött cipőfélék körüli terminológiai bizonytalanságokat. Így kényszerült magyarázkodásra Szeder Fábián is az ipolysági lábbeliket ismertetve, ahol „Bótka, topány, topánka” ebben az időben gyakoribb volt, mint a csizma.
LÁBSZÁRVÉDŐ
A lábszárvédőt a középkorban a kovácsok, tímárok, mészárosok, favágók használták. Később a térdnadrágos, harisnyás nyugat-európai öltözetek téli kiegészítője lett, és minden rövid, csak bokát fedő lábbelihez kapcsolódhatott. Míg úri körökben mint kamásni, Stifli divatcikké is vált, a parasztok, még inkább a pásztorok nedves időben védőruhaként használták.
21. századi lábszárvédők
„A bocskor fölött, az alsó lábszárra csavart” bőrt Gömörben harisnyának mondták, amit az Alföldön is a juhászoknak, a Dunántúlon is „Bőr harisnyát gulásnak, Béresnek valót” készítettek a vargák. A lábbőr (Hortobágy), „Láb Szárra való Szár bőr Gombára”, vagyis gombra is záródott, de lábszárra fűzött, szíjazott 18. századi formák is fennmaradtak Észak-Magyarországon, pl. Hontban, ahol habdának nevezték. A csupán a lábszárra tekert és bocskorszíjjal rögzített, esetleg szőrös bőr-, szűrposztó és vászonkapca, a kissárréti türecs, a szilágysági turák is hasonló célt szolgált.
FATALP, FAPAPUCS, GÓLYALÁB
A középkori puha talpú lábbeli nyirkos, sáros időben önmaga is védelemre szorult, és az erre a célra alkalmas fa-, parafatalpak szerepét a kora középkortól századunkig nyomon követhetjük az európai cipőtörténelemben. Ahol valamikor rendkívül fontosnak bizonyultak, egy tőlünk idegen utat is nyitottak a lábbeliviseletben: pl. az 1500-as évek végétől vastag fatalpú, faszeggel talpalt, erős bőrbakancs vált az angol parasztok „nemzeti” lábbelijévé. Az ilyen fatalpú lábbeli, bár Európa-szerte megjelent, nálunk mint Wellington-csizma csak a halászok, csatornázók lábán a századfordulón ismerős.
Ismeretlen készítő: egy pár Wellington-csizma, 1815. Bőr. London: National Army Museum.
Fontosabbak szempontunkból a bőrpánttal lábra fogható fatalpú papucsok, amilyeneket a szerzetesek csupasz lábukon viseltek, és amilyenekbe egykor talpalt harisnyás, kapcás, cipős lábbal mint külső cipőbe beleléphettek. Hazai használatára Kántor Benedek 1509-es címeres levelének ábrája utal.
Kánthor Benedek 1509-ben II. Ulászlótól kapott címerén látható lábbeli
Miksa császár magyar testőrségének díszruhás alakjai. (Hans Burkmayr fametszete után.) Jól látható a lábbeli.
E fatalpak 17. században divatos, szertelenül magas, piedesztálszerű spanyol, itáliai variációja hazánkban nem terjedt el. Lábbelikímélő, sár elleni alkalmatosságként viszont nálunk is országszerte használták a gólyalábakat. A főleg erdélyi és felföldi (cséklye) adatok szerint ezekre még századunk fordulóján is szükség volt, előfordult, hogy pl. a Sárréten csak gólyalábon jutottak el a gyerekek az iskolába.
Gólyalábak Erdélyben: a) Magyarderzse (Szolnok-Doboka vm.); b) Botháza (Kolozs vm.); c) Domokos (Szolnok-Doboka vm.); d) Firtosváralja (Udvarhely vm.); e) Csík vm.
A fatalpaknál is gyakrabban bőrrel fejelt, kéreg nélküli papucsokkal védték kényes lábbelijüket a 17. századi férfiak és nők. Hasonló feladatot tölthettek be az 1700-as években Somogyban használatos hárs- vagy szilháncsból font papucsok és a múlt század eleji göcseji cserfakéreg bocskorok.
A nálunk klumpának ismert fapapucs már egy, az utrechti múzeumban őrzött, 15. század végi kis pásztorfigurán látható, de csak a 18. században vált a francia, majd holland parasztok közkedvelt „nemzeti” facipőjévé, hogy a 19. században Sziléziáig, Korzikáig meghódítsa a kontinens parasztságát. Talpába szöget vertek, belül szalmával bélelték, így olykor a jégpatkót is pótolta, és szárazon, melegen tartotta a cipős, kapcás lábat. Hazai elterjedése kapcsolatba hozható a Dunántúlra és Bácskába a 18. században betelepült németekkel, de nemcsak a velük területileg érintkező tájakon használták. A Szabolcs megyei Nagyhalászon, pl. – ahol egyébként jégen, ólmosesőben háromsarkos jégpatkót kötöttek a csizmára – a nádvágók fabocskort húztak, a Zobor vidéki magyarok sár ellen fatopányba léptek. A Kemenesalján (Vas vm.) eredeti nevéhez hasonlóan kulumpának is emlegették ezt a fapapucsot.
Francia faklumpa
PAPUCS
A bőrtalpú papucs fejelten vagy keresztpántosan és a 16. század elejétől keskeny bokapánttal a lábhoz fogott változatában is szerte Európában ismert volt mint nyári lábbeli vagy a két részből álló lábbeliviselet kemény talpú komponense. Így a 16. század végén a pacsmag és papucs szóval együtt érkező török papucsféle csak a csizmáéhoz hasonló készítési technológiájában hozott újat a hazai lábbeliviseletbe. Formailag ez a papucs ekkor a török nők körében (de még a 19. században is használatos) alacsony kérgű lábbeli volt, olyan vastag papucsféle, amilyeneket a múlt században nálunk is országszerte használtak mezőn tövis ellen, házból, udvarból kiszaladva. Ilyen a Zobor vidéki magyarok papucsnak is nevezett, bokáig érő halina lábbelije és hasonló társa, amit talán szintén török eredetű szóval pl. az egriek vagy a szlavóniai magyarok mamusznak mondanak.
21. századi mamuszok
A felkunkorodó orrú, cifrán kivarrott szattyán- és karmazsinpapucsok egykor látványos karriert futottak be. A papucsot kezdetben csak török bőrökkel dolgozó és a török technológiát ismerő csizmadiák varrták a bele való bőrkapcával együtt. A 17. század elejétől jelent meg rajta a sarok, s a század végére már az „Alacsony Papucsot” és a „magas Sarku” papucsot is országszerte árulták. A tokaji, sátoraljaújhelyi csizmadiák 1686-ban előírták, hogy a remekbe készítendő lábbelik között „Az második darab egy Papuch légyen, kit szoktunk nevezni Gyulai papuchnak, igen nagy sarku, egy terenye nagy ujjával öszve”.
Perzsa eredetű török papucs
Ezekkel a bőrpapucsokkal kelt versenyre a 17. század második felében a német vargák és „czipe Csinállók” remeke, a rendszerint selyemből, bársonyból varrt, a nőknek szántan szintén magas sarkú pantofell, amely nyomban meg is jelent főúri asszonyaink ruhatárában. Később a bőrkapcás, immár béresnek való papucs, amit a csizmapatkoló kovács meg is vasalt, a török vagy tobak kordovánból készült „sarkas Paputs” csak elvétve fordult elő a csizmadiatermékek között. A cifra pántlikás pantófli pedig a 4–5 éves leánykák lábán is megjelent, átvéve az előbbiek helyét és nevét is. Igaz, mire a német vargák is „Papucsért, vagyis Pantofflért” kérték a járandóságot, helyükbe már a suszterek, még inkább a papucsosok léptek. Ezek a mesterek, mivel a főúri, nemesi gálából a papucs házi használatba szorult, főleg a köznépnek, a parasztoknak dolgoztak. A férfiak – állatok, ház körül foglalatoskodva – még századunk fordulóján is országszerte kedvelték a lapos, fejelt papucsokat, a nők pedig hímzett posztó-, selyem-, bársonypapucsaikat utcai, sőt ünnepi öltözetükbe is beillesztették. A Dunántúl, Duna–Tisza köze, Tiszántúl déli sávjában, azaz a nyelvterület déli részén nyerte el a papucs e legmagasabb rangját, különösen a hímzett, rézkarikákkal, ringlivel díszesen kivert, híres szegedi papucsok vásárkörzetében.
Szegedi papucs
Szegedi papucs készítése
Szegedi papucs
SZÁRAS SARU
Honfoglalás előtti saru szavunk eredendően egy szíjjal lábra tekert, bocskorszerű lábbelire utalhatott, később általánosan lábbeli értelemben használták, és csak idővel, példánkban 1480-ban, a kassai vargák szabadalomlevelében kapcsolódott az akkor széltében hordott hosszú szárú lábbelihez. A saru a korabeli európai technológia szerint készült: a talp széléhez úgy varrták hozzá a felsőrész bőrét, hogy a varrás körben látható volt, így egymás fölé 2–3 talpat is felvarrhattak. Kemény talpa, hosszú szára miatt sem a lábfejet, sem a lábszárat nem kellett esőtől, hidegtől védeni, s így a saru az utazók, vadászok, nyeregbe szállók legpraktikusabb lábbelije volt. Csupán a puha saruszár rögzítése okozott nehézséget: hasítékokkal, fűzőkkel, csatokkal, térd alatt megkötve és visszahajtva igazították, erősítették a lábhoz. A saru térden felül, esetenként combtőig érő vagy derékszíjhoz felkötözött szárú változata és neve, a szekernye nálunk a 15–16. század fordulóján tűnt fel. A „szekernyés saru”, „szekernye” leginkább a halászoknak, kocsisoknak, parasztembereknek készült.
Fontosabbak szempontunkból a bőrpánttal lábra fogható fatalpú papucsok, amilyeneket a szerzetesek csupasz lábukon viseltek, és amilyenekbe egykor talpalt harisnyás, kapcás, cipős lábbal mint külső cipőbe beleléphettek. Hazai használatára Kántor Benedek 1509-es címeres levelének ábrája utal.
Kánthor Benedek 1509-ben II. Ulászlótól kapott címerén látható lábbeli
Miksa császár magyar testőrségének díszruhás alakjai. (Hans Burkmayr fametszete után.) Jól látható a lábbeli.
E fatalpak 17. században divatos, szertelenül magas, piedesztálszerű spanyol, itáliai variációja hazánkban nem terjedt el. Lábbelikímélő, sár elleni alkalmatosságként viszont nálunk is országszerte használták a gólyalábakat. A főleg erdélyi és felföldi (cséklye) adatok szerint ezekre még századunk fordulóján is szükség volt, előfordult, hogy pl. a Sárréten csak gólyalábon jutottak el a gyerekek az iskolába.
Gólyalábak Erdélyben: a) Magyarderzse (Szolnok-Doboka vm.); b) Botháza (Kolozs vm.); c) Domokos (Szolnok-Doboka vm.); d) Firtosváralja (Udvarhely vm.); e) Csík vm.
A fatalpaknál is gyakrabban bőrrel fejelt, kéreg nélküli papucsokkal védték kényes lábbelijüket a 17. századi férfiak és nők. Hasonló feladatot tölthettek be az 1700-as években Somogyban használatos hárs- vagy szilháncsból font papucsok és a múlt század eleji göcseji cserfakéreg bocskorok.
A nálunk klumpának ismert fapapucs már egy, az utrechti múzeumban őrzött, 15. század végi kis pásztorfigurán látható, de csak a 18. században vált a francia, majd holland parasztok közkedvelt „nemzeti” facipőjévé, hogy a 19. században Sziléziáig, Korzikáig meghódítsa a kontinens parasztságát. Talpába szöget vertek, belül szalmával bélelték, így olykor a jégpatkót is pótolta, és szárazon, melegen tartotta a cipős, kapcás lábat. Hazai elterjedése kapcsolatba hozható a Dunántúlra és Bácskába a 18. században betelepült németekkel, de nemcsak a velük területileg érintkező tájakon használták. A Szabolcs megyei Nagyhalászon, pl. – ahol egyébként jégen, ólmosesőben háromsarkos jégpatkót kötöttek a csizmára – a nádvágók fabocskort húztak, a Zobor vidéki magyarok sár ellen fatopányba léptek. A Kemenesalján (Vas vm.) eredeti nevéhez hasonlóan kulumpának is emlegették ezt a fapapucsot.
Francia faklumpa
PAPUCS
A bőrtalpú papucs fejelten vagy keresztpántosan és a 16. század elejétől keskeny bokapánttal a lábhoz fogott változatában is szerte Európában ismert volt mint nyári lábbeli vagy a két részből álló lábbeliviselet kemény talpú komponense. Így a 16. század végén a pacsmag és papucs szóval együtt érkező török papucsféle csak a csizmáéhoz hasonló készítési technológiájában hozott újat a hazai lábbeliviseletbe. Formailag ez a papucs ekkor a török nők körében (de még a 19. században is használatos) alacsony kérgű lábbeli volt, olyan vastag papucsféle, amilyeneket a múlt században nálunk is országszerte használtak mezőn tövis ellen, házból, udvarból kiszaladva. Ilyen a Zobor vidéki magyarok papucsnak is nevezett, bokáig érő halina lábbelije és hasonló társa, amit talán szintén török eredetű szóval pl. az egriek vagy a szlavóniai magyarok mamusznak mondanak.
21. századi mamuszok
A felkunkorodó orrú, cifrán kivarrott szattyán- és karmazsinpapucsok egykor látványos karriert futottak be. A papucsot kezdetben csak török bőrökkel dolgozó és a török technológiát ismerő csizmadiák varrták a bele való bőrkapcával együtt. A 17. század elejétől jelent meg rajta a sarok, s a század végére már az „Alacsony Papucsot” és a „magas Sarku” papucsot is országszerte árulták. A tokaji, sátoraljaújhelyi csizmadiák 1686-ban előírták, hogy a remekbe készítendő lábbelik között „Az második darab egy Papuch légyen, kit szoktunk nevezni Gyulai papuchnak, igen nagy sarku, egy terenye nagy ujjával öszve”.
Perzsa eredetű török papucs
Ezekkel a bőrpapucsokkal kelt versenyre a 17. század második felében a német vargák és „czipe Csinállók” remeke, a rendszerint selyemből, bársonyból varrt, a nőknek szántan szintén magas sarkú pantofell, amely nyomban meg is jelent főúri asszonyaink ruhatárában. Később a bőrkapcás, immár béresnek való papucs, amit a csizmapatkoló kovács meg is vasalt, a török vagy tobak kordovánból készült „sarkas Paputs” csak elvétve fordult elő a csizmadiatermékek között. A cifra pántlikás pantófli pedig a 4–5 éves leánykák lábán is megjelent, átvéve az előbbiek helyét és nevét is. Igaz, mire a német vargák is „Papucsért, vagyis Pantofflért” kérték a járandóságot, helyükbe már a suszterek, még inkább a papucsosok léptek. Ezek a mesterek, mivel a főúri, nemesi gálából a papucs házi használatba szorult, főleg a köznépnek, a parasztoknak dolgoztak. A férfiak – állatok, ház körül foglalatoskodva – még századunk fordulóján is országszerte kedvelték a lapos, fejelt papucsokat, a nők pedig hímzett posztó-, selyem-, bársonypapucsaikat utcai, sőt ünnepi öltözetükbe is beillesztették. A Dunántúl, Duna–Tisza köze, Tiszántúl déli sávjában, azaz a nyelvterület déli részén nyerte el a papucs e legmagasabb rangját, különösen a hímzett, rézkarikákkal, ringlivel díszesen kivert, híres szegedi papucsok vásárkörzetében.
Szegedi papucs
Szegedi papucs készítése
Szegedi papucs
SZÁRAS SARU
Honfoglalás előtti saru szavunk eredendően egy szíjjal lábra tekert, bocskorszerű lábbelire utalhatott, később általánosan lábbeli értelemben használták, és csak idővel, példánkban 1480-ban, a kassai vargák szabadalomlevelében kapcsolódott az akkor széltében hordott hosszú szárú lábbelihez. A saru a korabeli európai technológia szerint készült: a talp széléhez úgy varrták hozzá a felsőrész bőrét, hogy a varrás körben látható volt, így egymás fölé 2–3 talpat is felvarrhattak. Kemény talpa, hosszú szára miatt sem a lábfejet, sem a lábszárat nem kellett esőtől, hidegtől védeni, s így a saru az utazók, vadászok, nyeregbe szállók legpraktikusabb lábbelije volt. Csupán a puha saruszár rögzítése okozott nehézséget: hasítékokkal, fűzőkkel, csatokkal, térd alatt megkötve és visszahajtva igazították, erősítették a lábhoz. A saru térden felül, esetenként combtőig érő vagy derékszíjhoz felkötözött szárú változata és neve, a szekernye nálunk a 15–16. század fordulóján tűnt fel. A „szekernyés saru”, „szekernye” leginkább a halászoknak, kocsisoknak, parasztembereknek készült.
21. századi száras saru
A sarut azonban – nemre, korra és rangra való tekintet nélkül – mindenki hordta. Ezek javát karmazsinból és kordovánból, hitványabbját szattyánból csinálták. Többek között ilyen szattyánsarukat vásárolt Nagy-Körös 1661-ben a város szolgáinak.
Kép az erdélyi Viseletkódexből: veres saru
Apor Péter emlékezete szerint is ekkor „még a főasszonyokban is sokan nem csizmát viseltenek, hanem amaz ráncos veres sarut szász módon”, amilyet az erdélyi Viseletkódex rajzolója is a legjellemzőbbnek látott, és szász, román, magyar, köztük székely asszonyon is ábrázolta. A vörös, sárga asszonysaru ráncos torkú volt. Ritkább volt a fekete saru – akkor is jobbára férfiakon –, amely mindig sima lábfejet és torkot mutatott, és sarkantyús is lehetett. A 17. század végén már nem ritkaság a „Fekete Kordovány, Asszony Embernek valo varrot czifra Saru” sem, és később a csak férfiaknak csinált „német kápás saru” „csinosan dupla fejér Czérnával ki varrott” is lehetett.
A 19. században a német vargák a kápás, viaszkos sarukat és a technológiájában a csizmához közelítő Stiblit, a „lágy viasszal béeresztett” „Fényes Sarut” és „fényes Stiblit” varrták az úri népnek. Szaporodó újításaik drágították is a lábbeliket: „Ha a’ kerülete a’ talpa körül akármelly tzipőknek bőrrel béfoglaltatik, 9 krajtzárral drágábban adattathatik”. Az így „feltalált” ráma idővel a csizmán is megjelent, s a rámás csizma a falusi legények, leányok álma lett. A német vargák igényesebb lábbelijét a jómódú közember is megrendelhette, de a konvenciós cselédek közül csak a libériás háznépnek, a kocsisnak járt a „tsinos vikszolt Stibli”.
A magyar vargák termékeinek egyre nagyobb részét az egyszerű közemberek és a konvenciókban szereplő lábbelijuttatások révén a cselédek kapták. A béres, ostoros, pásztorember bérében megjelenő fejelés, talpalás is a vargák feladata volt.
CSIZMA
A csizma szót szerb-horvát közvetítéssel, de magát a lábbelit közvetlenül a törököktől vehettük át még a 15. század végén, illetve a hódoltság első évtizedeiben, amikor – talán éppen a török hódítók szolgálatára – hirtelen megugrott hazánkban a csizmadiák száma. A csizmát, a saruval ellentétben, kifordított állapotban varrta mestere: feje bélését a kiszabott felsőrészre, majd a szár két szélét összevarrta. A kész felsőrészhez a talpat sarokig varrta hozzá, és csak miután színére fordította a lábbelit, kívülről fejezte be a sarokvarratot. A kifordíthatóság érdekében a csizma orrát hegyesedőre szabták, ezért – már kifordítva – az orr kissé felfelé hajlott. Miután a keményebb szárbőr különösebb rögzítés nélkül is viselhető volt, az álló szártetőt térd felé kerekítve vagy szív alakban fejezték be. A csizma aránylag vastag talpa a tüskékkel belevert orr-, talp-, a 2–3 cm magas sarokvasalást és a patkókat is elbírta. Ilyen vasalt csizmát viselt az 1595-ben – Esztergom látképén – egy gyaloghajdú, akiről a metszet készítője magyarázza: „Hangos lábú magyar katona öltözete. Ezek a többi magyarhoz hasonlóan vasalt lábbelit viselnek és bár csak lábujjhegyen lépkednek, a földet döngetik… Inkább lovas harcra alkalmasak, mint gyalogosra”. Valóban, a gyaloghajdúkat a későbbiekben bocskorban, saruban, majd bakancsban örökítették meg, és a lovaskatonákat, huszárokat megillető vasalt, patkolt, sarkantyús csizma viselése jó ideig nemesi előjog maradt.
Esztergom látképe, 1595.
A széles vassal megemelt sarkú csizmák nem maradtak hatástalanok a nyugati lábbelikre sem. Nyomukban tűntek fel a cipőkön a bőrlapokból rakott és a bőrrel borított fasarkak, hogy a sarok ilyen formában visszatérve a mi csizmáinkon is megjelenjen.
A 17. században már jelentkezett a „teöreök munkáju” és „magyar munkaju” csizmák közötti különbség. Az 1686-os sátoraljaújhelyi artikulusokban még törökös: „egy varrással tódás nélkül, sima sarku, egyenes talpu” csizma varrását kívánták meg a mesterjelölttől, amelyek sárga és veres karmazsinból, sárga és fekete kordovánból férfiak és asszonyok, de apró gyermekek számára is készültek. A korabeli öltözködési rendelet ugyan előírta, hogy a „Parasszthi rend, akar Mester Ember, akar Mester legeny, es Aszony, Karmasia vagy Kordovan börbül, csizmat ne mereszellyen viselni”, a görög kereskedők boltjaiban azonban nemcsak a kötésben árult finom török bőröket, hanem törökországi kordováncsizmákat és a fenti tilalom alá nem eső, silányabb szattyáncsizmákat is bárki beszerezhette. S ha a legcsekélyebb módja volt rá, a szükséges, divatos és tetszetős lábbeli csábításának nem is tudott ellenállni. Tehetősebb, bár alsóbb rendű emberek Borsodban eldicsekedtek vele, hogy csizmájukat nem vásáron vették, hanem „mondva csináltatták”, vagyis a vásári, bolti késztermék a még közöttük is szegényebbeknek maradt.
A törökös csizmákhoz képest a „magyar munkáju” talán engedett a 18. században újra erősödő nyugati hatásoknak. Esztergomban, Losoncon a csizmadiák a fasarkú csizmával a „Régi Magyar Módra, azaz Stékli nélkül” valót állították szembe, és a német vargáknál a „Magyar csizma Németh fejre” készült. Az ő révükön a csizmát „fontos talppal”, sarkosan is varrták, fejét toldással, persze nélküle is alakították, halzsírral kezelt bőrből is szabták, szárát merevre is bélelték, s terjedtek a különféle nyugati szármegoldások is. Újításként ekkor érkezett hozzánk a francia előkelőségek egykori kiváltsága, az általában fekete lábbelin a piros sarok, amit a Dunántúlon, főleg Somogyban szerettek meg, és viseltek pl. a csökölyi asszonyok. Ugyancsak a francia udvarból indult ki és ekkor teljesedett ki nálunk a sarkantyús csizma mániája. Hiába igyekeztek tiltani a parasztságtól, mondván, hogy „az olyan sarkantyú nem egyébre, hanem a ruhában való bujaságra és kényességre vall, amelyet az Isten törvénye tilt”, mihelyst a tehetősebb köznép csizmában járt és felkötötte a sarkantyút, követte a paraszt- és pásztornép is, és különösen tánc közben élvezte a sarkantyúk pengését. A sarkantyút szíjakkal kötötték a csizma sarkára, vagy rászegezték. 1745-ben a karcagi Kátainénál „tilosban járó” Tóth Miska sarkantyúja nyilván szegezett volt, mert ruhával kellett bekötni, „hogy ne peregjen”. A parasztlegények csizmáján a sarkantyú éppúgy szükségesnek bizonyult a későbbiekben is, mint a szártetőn a szintén a 18. századtól szokásossá váló zsinórozás.
A sarut azonban – nemre, korra és rangra való tekintet nélkül – mindenki hordta. Ezek javát karmazsinból és kordovánból, hitványabbját szattyánból csinálták. Többek között ilyen szattyánsarukat vásárolt Nagy-Körös 1661-ben a város szolgáinak.
Kép az erdélyi Viseletkódexből: veres saru
Apor Péter emlékezete szerint is ekkor „még a főasszonyokban is sokan nem csizmát viseltenek, hanem amaz ráncos veres sarut szász módon”, amilyet az erdélyi Viseletkódex rajzolója is a legjellemzőbbnek látott, és szász, román, magyar, köztük székely asszonyon is ábrázolta. A vörös, sárga asszonysaru ráncos torkú volt. Ritkább volt a fekete saru – akkor is jobbára férfiakon –, amely mindig sima lábfejet és torkot mutatott, és sarkantyús is lehetett. A 17. század végén már nem ritkaság a „Fekete Kordovány, Asszony Embernek valo varrot czifra Saru” sem, és később a csak férfiaknak csinált „német kápás saru” „csinosan dupla fejér Czérnával ki varrott” is lehetett.
A 19. században a német vargák a kápás, viaszkos sarukat és a technológiájában a csizmához közelítő Stiblit, a „lágy viasszal béeresztett” „Fényes Sarut” és „fényes Stiblit” varrták az úri népnek. Szaporodó újításaik drágították is a lábbeliket: „Ha a’ kerülete a’ talpa körül akármelly tzipőknek bőrrel béfoglaltatik, 9 krajtzárral drágábban adattathatik”. Az így „feltalált” ráma idővel a csizmán is megjelent, s a rámás csizma a falusi legények, leányok álma lett. A német vargák igényesebb lábbelijét a jómódú közember is megrendelhette, de a konvenciós cselédek közül csak a libériás háznépnek, a kocsisnak járt a „tsinos vikszolt Stibli”.
A magyar vargák termékeinek egyre nagyobb részét az egyszerű közemberek és a konvenciókban szereplő lábbelijuttatások révén a cselédek kapták. A béres, ostoros, pásztorember bérében megjelenő fejelés, talpalás is a vargák feladata volt.
CSIZMA
A csizma szót szerb-horvát közvetítéssel, de magát a lábbelit közvetlenül a törököktől vehettük át még a 15. század végén, illetve a hódoltság első évtizedeiben, amikor – talán éppen a török hódítók szolgálatára – hirtelen megugrott hazánkban a csizmadiák száma. A csizmát, a saruval ellentétben, kifordított állapotban varrta mestere: feje bélését a kiszabott felsőrészre, majd a szár két szélét összevarrta. A kész felsőrészhez a talpat sarokig varrta hozzá, és csak miután színére fordította a lábbelit, kívülről fejezte be a sarokvarratot. A kifordíthatóság érdekében a csizma orrát hegyesedőre szabták, ezért – már kifordítva – az orr kissé felfelé hajlott. Miután a keményebb szárbőr különösebb rögzítés nélkül is viselhető volt, az álló szártetőt térd felé kerekítve vagy szív alakban fejezték be. A csizma aránylag vastag talpa a tüskékkel belevert orr-, talp-, a 2–3 cm magas sarokvasalást és a patkókat is elbírta. Ilyen vasalt csizmát viselt az 1595-ben – Esztergom látképén – egy gyaloghajdú, akiről a metszet készítője magyarázza: „Hangos lábú magyar katona öltözete. Ezek a többi magyarhoz hasonlóan vasalt lábbelit viselnek és bár csak lábujjhegyen lépkednek, a földet döngetik… Inkább lovas harcra alkalmasak, mint gyalogosra”. Valóban, a gyaloghajdúkat a későbbiekben bocskorban, saruban, majd bakancsban örökítették meg, és a lovaskatonákat, huszárokat megillető vasalt, patkolt, sarkantyús csizma viselése jó ideig nemesi előjog maradt.
Esztergom látképe, 1595.
A széles vassal megemelt sarkú csizmák nem maradtak hatástalanok a nyugati lábbelikre sem. Nyomukban tűntek fel a cipőkön a bőrlapokból rakott és a bőrrel borított fasarkak, hogy a sarok ilyen formában visszatérve a mi csizmáinkon is megjelenjen.
A 17. században már jelentkezett a „teöreök munkáju” és „magyar munkaju” csizmák közötti különbség. Az 1686-os sátoraljaújhelyi artikulusokban még törökös: „egy varrással tódás nélkül, sima sarku, egyenes talpu” csizma varrását kívánták meg a mesterjelölttől, amelyek sárga és veres karmazsinból, sárga és fekete kordovánból férfiak és asszonyok, de apró gyermekek számára is készültek. A korabeli öltözködési rendelet ugyan előírta, hogy a „Parasszthi rend, akar Mester Ember, akar Mester legeny, es Aszony, Karmasia vagy Kordovan börbül, csizmat ne mereszellyen viselni”, a görög kereskedők boltjaiban azonban nemcsak a kötésben árult finom török bőröket, hanem törökországi kordováncsizmákat és a fenti tilalom alá nem eső, silányabb szattyáncsizmákat is bárki beszerezhette. S ha a legcsekélyebb módja volt rá, a szükséges, divatos és tetszetős lábbeli csábításának nem is tudott ellenállni. Tehetősebb, bár alsóbb rendű emberek Borsodban eldicsekedtek vele, hogy csizmájukat nem vásáron vették, hanem „mondva csináltatták”, vagyis a vásári, bolti késztermék a még közöttük is szegényebbeknek maradt.
A törökös csizmákhoz képest a „magyar munkáju” talán engedett a 18. században újra erősödő nyugati hatásoknak. Esztergomban, Losoncon a csizmadiák a fasarkú csizmával a „Régi Magyar Módra, azaz Stékli nélkül” valót állították szembe, és a német vargáknál a „Magyar csizma Németh fejre” készült. Az ő révükön a csizmát „fontos talppal”, sarkosan is varrták, fejét toldással, persze nélküle is alakították, halzsírral kezelt bőrből is szabták, szárát merevre is bélelték, s terjedtek a különféle nyugati szármegoldások is. Újításként ekkor érkezett hozzánk a francia előkelőségek egykori kiváltsága, az általában fekete lábbelin a piros sarok, amit a Dunántúlon, főleg Somogyban szerettek meg, és viseltek pl. a csökölyi asszonyok. Ugyancsak a francia udvarból indult ki és ekkor teljesedett ki nálunk a sarkantyús csizma mániája. Hiába igyekeztek tiltani a parasztságtól, mondván, hogy „az olyan sarkantyú nem egyébre, hanem a ruhában való bujaságra és kényességre vall, amelyet az Isten törvénye tilt”, mihelyst a tehetősebb köznép csizmában járt és felkötötte a sarkantyút, követte a paraszt- és pásztornép is, és különösen tánc közben élvezte a sarkantyúk pengését. A sarkantyút szíjakkal kötötték a csizma sarkára, vagy rászegezték. 1745-ben a karcagi Kátainénál „tilosban járó” Tóth Miska sarkantyúja nyilván szegezett volt, mert ruhával kellett bekötni, „hogy ne peregjen”. A parasztlegények csizmáján a sarkantyú éppúgy szükségesnek bizonyult a későbbiekben is, mint a szártetőn a szintén a 18. századtól szokásossá váló zsinórozás.
Népviseletbe öltözött csökölyi nők csizmában
Régi csizmák, az egyik sarkantyúval
A múlt század fordulóján Európa nyugati országaiban csak egyes sportokhoz, katonai öltözetekben vagy bizonyos munkákhoz használták a csizmát. A korabeli Magyarországon viszont valamennyi társadalmi rétegben közkedvelt volt, sőt oly általánossá vált, hogy már a cselédség járandóságai között is szerepelt. A csizmadiaszakma nemhogy lehanyatlott volna, hanem módszerében még meg is újult: a 19. század elején a parasztcsizmákon megjelent a talp szögelése is.
A régi és új ismeretek, szokások, igények keveredése másként jelentkezett az ország különböző tájain. Békésben a marha- és lóbőrcsizmákat még a század közepén is a régi „kaptára” varrták, sarkán „jó mély patkóval, mellyből a hó sajt módra válik ki, s hordozható raktárul szolgáló bő szárral”. Könnyebb borjú-, kordoványcsizmában járt pl. a Nógrád megyei Verőcze férfinépe és az asszonyok közül a szegények, a módosabbak harisnyát, cipellőt hordtak. Nem csoda, ha a kevéssé tehetős ipolysági palóc lányok „A’ sárga vagy piros csizmát sáros időben addig viszik hónok alatt, míglen olyan helyre nem érnek, a’hol azt minden kár nélkül felhúzhatják”. Ugyanígy kímélték, s csak nagy hidegekben vették fel kordováncsizmájukat az egri „kapás-nők” is, hiszen a piros kordováncsizma egyre inkább ritkaságszámba ment. Éppen a nógrádi, hevesi asszonyok féltő gondossága őrizte meg néhányukat az utókor számára. A hegyes orrú, ráncos torkú, piros csizmát a parasztviseletéhez nagyon ragaszkodó tájakon, mint Kalotaszegen is, a századfordulón kemény szárú, esetleg fején, szárán, kérgén hímzett, fekete csizmákkal pótolták. Ekkor még csak a legpolgárosultabb országrészeken, így a Dunántúl északnyugati felében tűnt el nyomtalanul az egykor szinte mindenütt kedvelt piros és sárga női csizma. A férfiak ekkor már fekete csizmában jártak, de még sokfelé élt az egykori színes férficsizmák emléke is. De azoknak a vidékeknek a kivételével, ahol egy másik lábbeliféle, például a papucs játszott döntő szerepet az ünnepi öltözködésben, a falusi emberek még mindig csizmában jártak, és a csizma – ha lagos szárú formában is – túlélte az első világháború éveit is.
Kalotaszegi női csizmák a 21. században
Szöveg:
MAGYAR NÉPRAJZ nyolc kötetben, KÉSZÜLT A MAGYAR TUDOMÁNYOS AKADÉMIA NÉPRAJZI KUTATÓINTÉZETÉBEN; ANYAGI KULTÚRA 3., AKADÉMIAI KIADÓ, BUDAPEST; Első kiadás: 1997
http://mek.niif.hu/02100/02152/html/04/374.html
A képek forrásai:
http://stud-theol.blogspot.com/2011/10/deak-ebner-lajos-naszmenet-festmeny.html
http://mek.oszk.hu/09100/09175/html/index.html
http://www.wikiwand.com/hu/Vastagh_Gy%C3%B6rgy_(fest%C5%91)
http://www.middleages.hu/magyar/eletmod/klasszikuskozepkor/felszereleskovetelmeny//alsoruha.php
http://mek.oszk.hu/01900/01954/html/
http://www.smmi.hu/neprajz/lakocsa_bocskor.html
https://hu.museum-digital.de/portal/index.php?t=objekt&oges=113364
http://mek.oszk.hu/02700/02789/html/103.html
http://silouette.reblog.hu/kalandozas-a-ruha-alatt
http://mek.oszk.hu/09100/09175/html/57.html
http://epa.oszk.hu/00000/00030/00312/datum08636/cim208642.htm
http://skofium.blogspot.com/2011/01/amit-borrol-tudunk-kozepkori-cipok.html
www.domacipo.hu
http://mek.oszk.hu/01800/01885/html/index1582.html
http://skofium.blogspot.com/2011/03/mit-viseltek-ferfiak-kora-ujkorban.html
https://hu.wikipedia.org/wiki/T%C3%B6r%C3%B6k_h%C3%B3dolts%C3%A1g#/media/File:Porty%C3%A1z%C3%B3_t%C3%B6r%C3%B6k%C3%B6k.jpg
https://www.tankonyvtar.hu/hu/tartalom/tkt/magyar-neprajzi-lexikon/ch06.html
https://retikul.hu/2014/09/20/melegiti_a_labad_es_otthon_is_elkeszitheted_a_legjobb_diy_labszarvedo
https://fashionhistory.fitnyc.edu/wellington-boot/
https://www.arcanum.hu/hu/online-kiadvanyok/Domanovszky-domanovszky-magyar-muvelodestortenet-1/masodik-kotet-magyar-renaissance-57D/elekes-lajos-kiralyi-es-fouri-udvar-72D/
https://www.arcanum.hu/hu/online-kiadvanyok/Domanovszky-domanovszky-magyar-muvelodestortenet-1/masodik-kotet-magyar-renaissance-57D/varju-elemer-a-magyar-viselet-a-kozepkor-vegen-949/
http://mek.niif.hu/02100/02152/html/02/380.html
Pinterest
www.prego.hu
https://www.szeretlekmagyarorszag.hu/kiderul-a-titok-hogy-miert-paratlanok-a-szegedi-papucsok/
http://tiszai.ertekek.hu/szeged/papucs.php
www.zapatos.hu
https://sites.google.com/site/hagyomanyesmultidezo/nyilvanos/abrazolasok/xvii-szazad/noi-viseletek-1/koeznapi-viselet/felsoruha/koepenyek/koepeny-kolozsvari-lany-erdely
https://upload.wikimedia.org/wikipedia/commons/9/92/Esztergom_-_Hoefnagel_1595.JPG
https://netfolk.blog.hu/2014/11/24/a_gyorgyfalvi_cifra_viselet
https://regvoltkepek.blogspot.com/2015/09/a-csizmadiak-folytatashoz-kattints.html
http://idesruzsa.blogspot.com/2012/08/kalotaszegi-csizma.html
A múlt század fordulóján Európa nyugati országaiban csak egyes sportokhoz, katonai öltözetekben vagy bizonyos munkákhoz használták a csizmát. A korabeli Magyarországon viszont valamennyi társadalmi rétegben közkedvelt volt, sőt oly általánossá vált, hogy már a cselédség járandóságai között is szerepelt. A csizmadiaszakma nemhogy lehanyatlott volna, hanem módszerében még meg is újult: a 19. század elején a parasztcsizmákon megjelent a talp szögelése is.
A régi és új ismeretek, szokások, igények keveredése másként jelentkezett az ország különböző tájain. Békésben a marha- és lóbőrcsizmákat még a század közepén is a régi „kaptára” varrták, sarkán „jó mély patkóval, mellyből a hó sajt módra válik ki, s hordozható raktárul szolgáló bő szárral”. Könnyebb borjú-, kordoványcsizmában járt pl. a Nógrád megyei Verőcze férfinépe és az asszonyok közül a szegények, a módosabbak harisnyát, cipellőt hordtak. Nem csoda, ha a kevéssé tehetős ipolysági palóc lányok „A’ sárga vagy piros csizmát sáros időben addig viszik hónok alatt, míglen olyan helyre nem érnek, a’hol azt minden kár nélkül felhúzhatják”. Ugyanígy kímélték, s csak nagy hidegekben vették fel kordováncsizmájukat az egri „kapás-nők” is, hiszen a piros kordováncsizma egyre inkább ritkaságszámba ment. Éppen a nógrádi, hevesi asszonyok féltő gondossága őrizte meg néhányukat az utókor számára. A hegyes orrú, ráncos torkú, piros csizmát a parasztviseletéhez nagyon ragaszkodó tájakon, mint Kalotaszegen is, a századfordulón kemény szárú, esetleg fején, szárán, kérgén hímzett, fekete csizmákkal pótolták. Ekkor még csak a legpolgárosultabb országrészeken, így a Dunántúl északnyugati felében tűnt el nyomtalanul az egykor szinte mindenütt kedvelt piros és sárga női csizma. A férfiak ekkor már fekete csizmában jártak, de még sokfelé élt az egykori színes férficsizmák emléke is. De azoknak a vidékeknek a kivételével, ahol egy másik lábbeliféle, például a papucs játszott döntő szerepet az ünnepi öltözködésben, a falusi emberek még mindig csizmában jártak, és a csizma – ha lagos szárú formában is – túlélte az első világháború éveit is.
Kalotaszegi női csizmák a 21. században
Szöveg:
MAGYAR NÉPRAJZ nyolc kötetben, KÉSZÜLT A MAGYAR TUDOMÁNYOS AKADÉMIA NÉPRAJZI KUTATÓINTÉZETÉBEN; ANYAGI KULTÚRA 3., AKADÉMIAI KIADÓ, BUDAPEST; Első kiadás: 1997
http://mek.niif.hu/02100/02152/html/04/374.html
A képek forrásai:
http://stud-theol.blogspot.com/2011/10/deak-ebner-lajos-naszmenet-festmeny.html
http://mek.oszk.hu/09100/09175/html/index.html
http://www.wikiwand.com/hu/Vastagh_Gy%C3%B6rgy_(fest%C5%91)
http://www.middleages.hu/magyar/eletmod/klasszikuskozepkor/felszereleskovetelmeny//alsoruha.php
http://mek.oszk.hu/01900/01954/html/
http://www.smmi.hu/neprajz/lakocsa_bocskor.html
https://hu.museum-digital.de/portal/index.php?t=objekt&oges=113364
http://mek.oszk.hu/02700/02789/html/103.html
http://silouette.reblog.hu/kalandozas-a-ruha-alatt
http://mek.oszk.hu/09100/09175/html/57.html
http://epa.oszk.hu/00000/00030/00312/datum08636/cim208642.htm
http://skofium.blogspot.com/2011/01/amit-borrol-tudunk-kozepkori-cipok.html
www.domacipo.hu
http://mek.oszk.hu/01800/01885/html/index1582.html
http://skofium.blogspot.com/2011/03/mit-viseltek-ferfiak-kora-ujkorban.html
https://hu.wikipedia.org/wiki/T%C3%B6r%C3%B6k_h%C3%B3dolts%C3%A1g#/media/File:Porty%C3%A1z%C3%B3_t%C3%B6r%C3%B6k%C3%B6k.jpg
https://www.tankonyvtar.hu/hu/tartalom/tkt/magyar-neprajzi-lexikon/ch06.html
https://retikul.hu/2014/09/20/melegiti_a_labad_es_otthon_is_elkeszitheted_a_legjobb_diy_labszarvedo
https://fashionhistory.fitnyc.edu/wellington-boot/
https://www.arcanum.hu/hu/online-kiadvanyok/Domanovszky-domanovszky-magyar-muvelodestortenet-1/masodik-kotet-magyar-renaissance-57D/elekes-lajos-kiralyi-es-fouri-udvar-72D/
https://www.arcanum.hu/hu/online-kiadvanyok/Domanovszky-domanovszky-magyar-muvelodestortenet-1/masodik-kotet-magyar-renaissance-57D/varju-elemer-a-magyar-viselet-a-kozepkor-vegen-949/
http://mek.niif.hu/02100/02152/html/02/380.html
www.prego.hu
https://www.szeretlekmagyarorszag.hu/kiderul-a-titok-hogy-miert-paratlanok-a-szegedi-papucsok/
http://tiszai.ertekek.hu/szeged/papucs.php
www.zapatos.hu
https://sites.google.com/site/hagyomanyesmultidezo/nyilvanos/abrazolasok/xvii-szazad/noi-viseletek-1/koeznapi-viselet/felsoruha/koepenyek/koepeny-kolozsvari-lany-erdely
https://upload.wikimedia.org/wikipedia/commons/9/92/Esztergom_-_Hoefnagel_1595.JPG
https://netfolk.blog.hu/2014/11/24/a_gyorgyfalvi_cifra_viselet
https://regvoltkepek.blogspot.com/2015/09/a-csizmadiak-folytatashoz-kattints.html
http://idesruzsa.blogspot.com/2012/08/kalotaszegi-csizma.html
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése