Elkötött lábú lányok
A Sòng-dinasztia alatt (960-1279) még csak a társadalom felsőbb rétegei engedhették meg maguknak, hogy a feleségük kitartott legyen, így nem vált elterjedtté a lábelkötés. A korabeli lábelkötésekben a lábujjakat még nem hajlították vissza. A régészeti kutatások nyomán tudjuk, hogy akkoriban az elkötött női lábak még 10-15 cm hosszúak voltak. Egy sírban talált 17 éves hivatalnok feleség lábán 210 cm hosszú, 9 cm széles kötés volt. Mellette 6 pár 13-14 cm hosszú és 4,5-5 cm széles cipővel.
Lótuszlábra való cipő
A mongol eredetű Yuán-dinasztia idején (1271–1368) a kezdetekkor még nem létezett lábelkötés, azonban a vezető réteg asszimilációját követően olyan mértékben terjedt el a szokás, hogy minden vagyonosabb réteghez tartozó nőnek elkötötték a lábát, és szégyennek minősült, ha az elkötést nem végezték el. Ekkor a déli területeken azonban nem terjedt el a szokás.
A Míng-korban (1368–1644) a lábelkötés szerte a birodalomban elterjedt. A Qīng-dinasztia alatt (1644–1911) a lábelkötés a déli területeken is szokásba jött. Az el nem kötött láb már csúnyának számított, és a szegénység jelképe lett.
A kínai lányok életében a cipők hímzése nagy szerepet játszott. Férjhezmenetelük előtt már átlagosan 12 pár cipőt készítettek a hozományba. Külön cipellőt viseltek a tipegéshez, az alváshoz és az ünnepekre.
Öt-nyolc éves korban megkezdődött a nők fájdalmas és életveszélyes küzdelme a szépségért. A lábelkötés sikere azon múlott, milyen ügyesen tekerték körbe a lábfejeket. A négy kisebbik lábujjat egy 5 cm széles és 3 m hosszú kötéssel a talp alá szorították, és olyan erővel csavarták a hosszú anyagot a sarkak köré, hogy a lábujjak a lehető leghátrébb feszültek. A nagyon nagy fájdalommal járó eljárást újra és újra megismételték, hogy elérjék a 7-8 cm-es lábméretet. Gyakran felfelé erőltették a nagy lábujjat, hogy az felvegye az újhold alakját. Az elkötött ujjak olykor elhaltak és leestek. A művelet révén a nők mozgásukban korlátozottá vagy járásképtelenné váltak, sokszor a házból csak gyaloghintóval tudtak kilépni, így a feleségek a férjek kontrollja alatt voltak. Nem férhetett kétség számukra, hogy ki lehet a születendő gyerek apja.
Az elkötött láb lett a szexuális szépségideál, egy férfi vélemény a női lábakról: ”Azok a nők, akik nem kötik a lábukat, úgy néznek ki, mint a férfiak, mivel az apró láb a különbség megmutatására szolgál. … A kecses járás a szemlélődőt vegyes érzésekkel tölti el: együttérzéssel és szánalommal.… A természetes láb nehéz és esetlen, amikor az ágyba kerül, míg az apró láb finoman belopózik a takaró alá.… A férfi annyira vágyakozik az apró lábak után, hogy az apró lábak tulajdonosa harmonikus házasságra lel.”
Elkötött lábú nő
A jómódú férfiak háremhölgyeiket láb-szépségversenyen választották ki. A nők elkötött lábát titkok övezték a férfiak számára, akik prostituáltakhoz jártak, hogy megmosdathassák, szemrevételezzék, és vágyaik kielégítésére használják azok elkötött lábait. Mosdóvizükből teát főztek, aminek gyógyító erőt tulajdonítottak.
Az elkötött láb a gazdagság és a szépség szimbóluma volt, ezért is a kínai reformerek, valamint az amerikai misszionáriusok tevékenysége révén 1911-re a Xīnhài-forradalom után elkezdett kihalni a szokás. A 20. század első évtizedeiben még akadtak aranylótusz-lábú nők. A Zhiqiang (Zhigjáng) cipőgyár a 90-es években még évi 2000 pár elkötött lábra való cipőt értékesített, végül 1998-ban befejezte a sorozatgyártást, manapság „csak” egyedi rendelésre készítenek ilyen cipőket.
Andrea Dworkin írja a több mint ezer éven át tartó szokásról:
„Nők milliói ezer éven át brutálisan megnyomorítva, megcsonkítva az erotikum és a szépség nevében.… Férfiak milliói ezer éven át imádják, és csodálják az eltört és elkötött lábat, és azt a szeretkezést dicsőítik, amelynek középpontjában az elkötött láb áll.… Anyák milliói ezer éven át brutálisan megnyomorítják és megcsonkítják saját lányaikat a szépség és egy előnyös házasság érdekében.”
A láb deformációja
Egy 1934-ben készült, személyes tapasztalatokra épült interjúból:
„Ódivatú családba születvén P’ing-hsi-ben hétéves koromban nekem is el kellett szenvednem a lábelkötés minden fájdalmát. Mozgékony gyerek voltam, aki szeretett ugrabugrálni, de ettől kezdve szabad és derűlátó természetem teljesen odaveszett. Hetedik életévem első holdhónapjában történt, hogy kifúrták a fülemet, és aranyfülbevalót tettek bele. A kötözés a második holdhónapban kezdődött. Sírtam és elbújtam ez egyik szomszédnál, ám anyám mégis megtalált. Csúnyán lehordott és hazarángatott. Becsukta a hálószoba ajtaját, vizet forralt, majd egy dobozból kötszert, kiscipőket, kést, tűt és cérnát vett elő. Könyörögtem, hogy halasszuk el a kötözést, de anyám nem volt hajlandó. Megmosta a lábam, timsót szórt rá és levágta a körmeimet. Eztán lábujjaimat a talpam felé hajlította egy hosszú, vékony kötözővászonnal – először a jobb lábfejemet kötötte el, aztán a balt. Amikor befejezte a kötözést, megparancsolta, hogy sétáljak, ám amikor ezt megtettem a fájdalom elviselhetetlen volt. Anyám helytelenítette, hogy járás közben a sarkamra helyezzem a súlyomat, mondván, hogy így sosem lesz szép formája a lábfejemnek. Kéthetente új cipőt kaptam. Mindegyik negyed-fél centivel szűkebb volt az előző párnál. Több mint tíz pár cipő után lábfejem alig tíz centisre zsugorodott. Két évig tartott, amíg elértem a mintának tartott hét és fél centis méretet. Összeráncosodott talpamat nem tudtam megvakarni, ha viszketett, és nem tudtam enyhíteni a fájdalmat sem. A lábszáraim elvékonyodtak, a lábfejem púpos, ronda és büdös volt. Mennyire irigyeltem a természetes-lábúakat!”
Irodalom:
http://tatkontur.elte.hu/cikk/91/a_kinai_labelkotes_-_az_aranylotuszert_vivott_kuzdelem
A képek forrásai:
collectorsweekly.com
visiontimes.com
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése