Azt tudni véljük, hogy az ember felegyenesedett, és két lábon járni kezdett. Azonban nem sokan kérdik meg, hogy miért kezdett el sétálni, és hogy hová sétált? Mi köze annak, ha székre ült, vagy valahová mennie kellett, abban, hogy két lábon jár?
Három dolog van, amiben eltérünk rokonainktól, az emberszabású majmoktól. Az első a megnövekedett agyméret, elsősorban a frontális lebenynél. Ha egy emberhez hasonló testméretű emlőséhez hasonlítjuk, az emberé extrém méretű. A második, a kéz átalakulása, mely páratlan kézügyességhez juttatta az embert, az állatok világához képest. A harmadik, azok az anatómiai átalakulások, melyek a két lábon járáshoz segítették az embert. T. H. Huxley 1863-ban publikált esszéjéhez készült a számtalanszor reprodukált illusztráció, mely a főemlősök csontvázait hasonlítja össze. A sor élén az ember csontváza optimistán táncol előre, felegyenesedve, míg a főemlősök engedelmesen sorakoznak utána.
A sztori szerint azonban nem a lábunk volt az, aminek köszönhetően őseink elindultak a civilizációépítés útján, hanem a kezünk. Charles Darwin a kéz és láb kérdését úgy hívta, mint „a munka fiziológiai kettéosztását”. Míg az emberi kéz a manipulatív munkában példátlan ügyességgel rendelkezik, addig a láb fő feladata az, hogy rajta álljunk, és megtartsuk magunkat. A főemlősök lába az emberénél sokkal ügyesebben fog a lábujjfelosztás miatt, míg a kezük tökéletlenebben fog, de jelentősebb testet tartó funkciót lát el mozgásuk közben.
Az eszközhasználatot a felszabadult kezek tették lehetővé, és a kezek azért igyekeztek felszabadulni, hogy szerszámot készítsenek. A szerszámkészítés növelte az agyméretet, a technikai fejlődés, az újabb és újabb generációk technikai fejlesztései pedig segítették a természetes szelekciót, és lehetővé tették annak visszahatását is az emberi életre és technológiára. (Ez mind-mind Darwin 1874 szerint.)
Darwin azonban semmi újat nem talált ki a kezek evolúciójáról, csak alkalmazta rá a természetes szelekció elvét. A két lábon járás és a felszabadult kezek elképzelése már az ókori görögöknél megjelenik, Xenophón, Arisztotelész írásaiban. Megjelenik Vitruvius-nál, Nüsszai Szent Gergelynél, és gyakori volt a 18. és 19. századi naturalistáknál. Darwin csupán azt tette hozzá, hogy az, ami az emberi intelligenciát felépíti, ott van a földi gilisztában, míg a legracionálisabb gondolkodóban is ott munkál az ösztön. Az ember úgy illeszkedik bele a természetbe, hogy kifele törekszik belőle. Azt hiszi, megkülönböztetheti az intellektusát a testi létezésétől. Ám legfőképp felegyenesedetten jár-kel, fejét dicsőségesen a földtől felfelé emelve.
A kétlábú lény, az ember, félig a természetben félig kifelé abból, két részre van osztva, az osztó vonalat általában a deréknál húzzák meg, ami a test felső és alsó részét határozza meg. Addig, amíg az állatvilágban a láb hajtja előre a testet, és adja meg annak erejét, mint biomechanikai szükségszerűség, az ember a kezeket helyezi első rendbe, mint az intellektusának terveit megvalósító legfontosabb eszközt. A kezet Darwin is úgy értékelte, mint az ember győzelmének instrumentumát.
A testről és az emberi viszonyokról való architektonikus gondolkodás természetes párhuzama az emberi test függőleges tartásának. Az, hogy a lábat kevésbé értékelték az utóbbi századok irodalmában, az az architektúra hierarchikus félreértelmezésének eredménye. Amikor a társadalmat piramisként ábrázolják, gondoljunk arra, hogy a piramis talpazata a piramis legszélesebb metszete. A háznak, oszlopnak lábazata van, és az tartja meg a fejezetet, a pártázatot. Az építészet tudománya korábban kezdődött az emberi történelem során, mint a hierarchikus társadalmak kialakulása. Pusztán az irány, az ég vagy föld felé közelebb eső architektonikus részek a valóságban nem rendelkeznek nagyobb hatalommal. De a fej és a kéz tisztább intellektuális célokat szolgál, mint az ágyék és a láb – gondolja az ember már hosszú idő óta. Ha Leonardo da Vinci-módjára érvelünk: „ki ne akarná inkább, hogy a lábát vágják le, mint a kezét?” A rangsor kialakulása mély kulturális hatásként fejlődhetett, ha néhány ezer évvel ezelőtt az emberi test elérte a maihoz hasonló kinézetét. A kisbaba létben még a közelebbi dolgokat észleli az emberi utód, az irányok nagyon közel vannak, majd ahogy járni kezd, és évek múlva felnő, addigra a tér kitágul, amennyire csak lehet. A fent az égben, a lent a föld közepében van.
Az, hogyha a láb nem olyan fontos, az olyan, mintha a tartórész szükséges rossz lenne az építészetben. A mai munkahelyeken egész nap állni vagy ülni kell. A biopolitika úgy tűnik, mintha a társadalmi mezőtől valóban elvont fogalom lenne, mely modern szellemként (a praktikusnak hitt futószalag munkával, melyet a dolgozó ember fenyítésnek érez, gondol) kényszeríti a testben létezés minden természetességének ellent mondó gyakorlatát, ha a lábról beszélek. A kényelmetlen cipőtől a monoton testtartásig, mozgásig. A láb nagyon fontos! Olyan jól ki van találva, hogy nélküle is van élet.
Hogy hogyan értékelhetjük kellőképpen a lábunkat? Ha abban a viszonyban használjuk, aminek evolúciós eredménye: a felegyenesedés viszonyában. A testtartás, mozgás viszonyában, az egyensúly viszonyában. Láttam képeket jógatartásokról, és kipróbáltam. Láttam képeket táncosokról, és kipróbáltam a testtartásokat, őszintén: messze nem olyan esztétikai tökéletességgel. Egyszer az iskolában megkérdeztem a tanító nénit, hogy miért van szemöldökünk, és azt mondta azért, hogy a homlokunkról az izzadság ne folyjon közvetlenül a szemünkbe. Azt nem kérdeztem meg, miért van lábunk. Ezt most kérdezem meg, diploma utáni design-elméleti kutatásom során.
Irodalomjegyzék:
(1) Tim Ingold, CULTURE ON THE GROUND The World Perceived Through the Feet; in: Journal of Material Culture Vol. 9, (2004) SAGE Publications, London
(2) Kállai János, Karádi Kázmér és Tényi Tamás, A térélmény kultúrtörténete és pszichopatológiája; (1998) Tertia Kiadó, Budapest
(3) Leonardo, A Festészetről; (1973) Corvina Kiadó, Budapest
A képek forrásai:
Wikimedia Commons
educa.madrid.org
