Utazás és mozdulat

Pietro Fabris (1740-1792), A falusiak készülődnek az indulásra a Madonna dell'Arco ünnepére 

A mozgás, a helyváltoztató eszközök, az építészet, az architektonikus felfogás, a kultúra, a mozdulatokra és gesztusokra való nevelés, mind hozzájárultak a lábak és a mozdulatok mechanikus felfogásához a talajhoz képest, ahol láb mozgása színre lép – Európában. Kb. a 18. századtól kezdve a helyváltoztatás alatt már nem a gyaloglást értjük. Az utazás lóháton vagy szekéren történt, gyalog csak kisebb távot tettek meg az utazók.

Európa elitje (legkésőbb a 18. századtól) el kezdett utazni, hogy tapasztalatokat szerezzen, úgy, mintha nem volna lába. Itt és ott tűntek fel, hogy megcsodálják a tájat. Ellenkezőképpen, mint a 20. századi gyalogos mozgalom (de Certeau 1984), mely a megtestesült tapasztalatra törekedett, tárgyilagosabb és elmélkedőbb szemlélődésre. A gyaloglás a szegényeké, a kriminalizáltaké, a fiataloké, és mindenekelőtt a műveletlen tudatlanoké volt. A 19. században kezdtek el az emberek sétálni, mint Wordsworth és Coleridge, úgy tekintve a gyaloglást, mint a kerti kósza séták meghosszabbítását, ekkor vált a séta szabadidős tevékenységgé.

Amikor a tömegközlekedés a munkásember számára is megfizethető lett, akkortól már a gyaloglás opció lett, és nem szükségszerűség. A szegénység miatti gyaloglás stigmája elhalványult. A szabadidőben pedig a közlekedési eszközök olyan úti célra vitték el az embereket, ahol sétálni szerettek volna. Tehát egész idő alatt ültek az emberek, hogy elérjenek egy helyszínt, ahol lábra álltak.

Még a gyaloglás legelszántabb képviselői sem élnek teljesen a szék nélkül. Történetében, a nyugati világban, a kezdetekben a szék csupán az elöljáróknak biztosított ülőhelyet, és nem általános használatra készült. Az „ülő társadalom”, melynek ma hívjuk magunkat, kb. az utóbbi 200 év eredménye. Ahogy Ralph Caplan designer fogalmaz: „ha semmire sincs szükséged, akkor az első dolog, amire szükséged van, az a szék, és a szék ezért a civilizáció különösen ellenállhatatlan szimbóluma” (Caplan 1978). A szék, amelyben ülve hódolhatunk a szemünk és fülünk fontosabb észleléseinek, melyeket nem zavar meg a láb tapintási és kinesztetikus érzékenysége. A cipő a gyaloglást „lépő géppé” változtatta, a cipő és a szék együtt pedig lehetővé teszi, hogy úgy gondolkodjunk a lábunkról, hogy közben nem érezzük annak mozgását. Clifford Geertz mondott hasonlót, hogy az embert a fontosságok hálója tartja fenn… átfogalmazhatjuk úgy, hogy az embert a szék és a cipő tartja fenn.

A legtöbb nem nyugati civilizációban, az ébrenlétben a pihenés pozíciója a guggolás. A székek globális elterjedésének dacára a guggoló népek létszámban felülmúlják az ülőket. Az ülőknek fárasztó a guggolás. Úgy tűnik, a szék által visszafejlődött a guggolás képessége. Nyugaton az állás vagy magasabb testtartás a rang és morális felsőbbség jele volt, a guggolás pedig alacsonyszintű szimbólum, a törvényen kívülieké, koldusoké. A nyugati szülők kisgyerekeiket megtanítják állni és ülni, és ennek a két pozíciónak a sikere miatt aggódnak. A nagyobb gyerekek megtanulnak katonásan állni, és járni, a térdet alig hajlítva. Hogy mindez jól menjen, megfelelő cipőt kapnak hozzá. A gyerek, amikor kilép a szélesebb társadalmi közegbe, az első, amit megtanul az, hogy hogyan kösse be a cipőfűzőjét.

Kavada Dzsindzó (1996) japán antropológus összehasonlította a példaértékű európai (esetében francia) módját a gyaloglásnak és a tárgyak cipelésének a japánnal – durván a 12-től a 20. századig. Míg az európai csípőből mozog, és olyan egyenesen tartja a lábát, amennyire lehetséges, a japán ember hagyományosan a térdéből mozog, és minimálisan a csípőjéből. A térdből mozgás hatékony egy dombos területen, lejjebb kerül a gravitáció pontja, kisebb az esélye az esésnek. Erős továbbá nagy terhek cipelésénél a vállon. Kavada kutatását nem csak a nehéz tárgyak cipelésére vetíti ki, hanem a tradicionális táncokra, kézműves technikákra és a gyereknevelés gyakorlatára. 

Japán gésa tánc

Az európai táncosok a függőleges irányokban törekszenek, a lábaikat úgy használják, mintha cölöpök lennének. Ennek példája a balett, ahol a táncosnő a lábujjai hegyén áll, a férfi partnere pedig ugrásaival szintén igyekszik a talajtól mind messzebb kerülni. A japán táncosok ezzel szemben a térdek flexibilis mozgásával, a sarkaik felemelése nélkül surrannak a sima padlón. Míg az európai kézműves állva vagy ülve végzi a munkáját a feladattól függően, addig a japán kollegája guggoló helyzetben dolgozik, ami neki kevésbé fárasztó. Végül a japán szülők büszkék csemetéjükre, amikor négykézláb csúszkál mindenfelé, ellenben az európaiakkal, akik igyekeznek a mászást minél előbb megszűntetni. Összességében a japán testtartásoknak és gesztusoknak pozitív orientációja van a talaj felé, ellenben az európaiakkal, akik felfelé törekszenek. Japánban más a két lábon járás jelentősége, mint a Nyugaton, ahol az emelte az embert a természet fölé, megalapozva a képességet, hogy uralkodjon felette. A japánok másképp tesznek különbséget emberi és állati között, és nem biztos, hogy mindig úgy tartják, hogy a négylábú alacsonyabb rendű, mint a kétlábú.




Irodalomjegyzék:

(1) Tim Ingold, CULTURE ON THE GROUND The World Perceived Through the Feet; in: Journal of Material Culture Vol. 9, (2004) SAGE Publications, London


Képek forrásai:

sothebys.com

youtube.com