Séta a járdán

A modern nyugati város kövezett utcája: a budapesti Nyugati tér járókelői 1916-ban (akkor Berlini tér)

A sétálás nyugati mozdulata extrém módon jelenik meg a katonai menetelésben. A német és egyéb északi katonák akkorákat lépnek, amekkora csak lehetséges, lábaikat cölöpszerűen helyezve, a mozgásuk mechanikus. A nyugati városok parádé felvonuló hellyé változtak az utcák lekövezésével, lehetővé téve a csizmás nyugati lábaknak, hogy a lépő gépezet haladjon rajta, úgy, mint a katonáké.

Erving Goffman (1922-1982) szociológiai írásaiban felveti a kérdést, hogyan gyalogolnak az emberek a város utcáin, anélkül, hogy elesnének, vagy nekimennének egymásnak. Erősen vizuális ingernek írja le a gyaloglást. A járókelő a pilótához hasonló, szkenneli a környezetét, és úgy igazodik el benne az arcok és a tér viszonyában. Amikor nagyon zsúfolt a járda, észrevehetetlen oldallépésekkel kerülik el az emberek egymást. A gyaloglás a járdán olyan sajátos tevékenység, mely sem a régi lovas sem az autós szemszögéből nem felfogható.

A modern nyugati város kövezett utcája: a budapesti Dísz tér forgalma 1916-ban

Amit Goffman megmutat, az nem más, mint a városi gyaloglás mélyen társadalmi jellege, a városi gyaloglás nem szétválasztható az egyének szociológiai viselkedésétől. Minden mozdulatban benne rejlik a környezet és az egyén szociológiájának viszonya. Ám Goffman felfogása a gyalogosról a „közlekedő egységről”, akár mint pilótáról, akár mint szociológiailag viszonyuló fejről van szó, úgy tűnik elválasztódott a talajtól magától, amin a járás történik. Igaz, Goffman leírja, hogy a járókelő úgy szkenneli a környezetét, hogy a talajt is vizsgálja, hogy elkerülje az akadályokat és a piszkot.

Michael R. Hill egy újabb tanulmányában a gyalogosok viselkedését vizsgálja. Pszichológiai teszt nyomán kiderült, hogy a nők gyakrabban nézik a talajt sétálás közben, mint a férfiak. Ez azonban azért is van, mert általában lassabban haladnak, mivel kényelmetlen (pl. magas sarkú) cipőben gyalogolnak. Michael Wolff szociológus jegyzi meg, hogy a hét évesnél kisebb gyereket a szülők úgy cipelik, mintha gurulós bőrönd lenne. A gyerek azt se tudja merre mennek, nem is néz körbe, azt se nézi, mi jön vele szemben. Mire a gyerek akkorára nő, hogy a szemvonalával kellőképpen meg tudja vizsgálni a szembejövőket, addigra szociális képességei is elég fejlettek lesznek a gyalogláshoz.

Manapság persze a városi tehetősebb emberek autóval járnak, ami a csizma és a szék fúziójából született találmány, a célorientált utazás filozófiája hozta létre. A statisztika szerint a legtöbb gyalogos utazást az emberek 15 éves korukig teszik meg.

A városi kövezett járdán az emberek nem hagynak lábnyomot, mint a természetben. A gyalogosok úgy haladnak el nyom nélkül, mintha ott sem lettek volna. Ez a nyugati társadalmak egyik vezérmotívuma volt sokáig. Az emberek előre épített környezetben éltek. A munkások építették, és a gyalogosok lakták a várost. Amikor az emberek átgyalogolnak sorozatosan egy füves területen, hogy levágják az utat, az csúnyának tetszik az épített környezethez képest. Az autoritás elleni lázadásnak is tekinthető, mivel az emberek nem a várostervezők elképzelése szerint sétálnak. A zöld területek inkább szemlélésre szolgálnak a városban, és nem arra, hogy lábbal érintsük. Azok a járófelületek a városban, ahol a cipőnk nem hagy nyomot.



Irodalom:

(1) Tim Ingold, CULTURE ON THE GROUND The World Perceived Through the Feet; in: Journal of Material Culture Vol. 9, (2004) SAGE Publications, London


A képek forrása:

fortepan.hu